Itt vagyok. De hol is az az itt? Mit jelent, hogy vagyok? Könnyedén illanó sötét lepel ölel körül, akár gyermeket anyja féltő karja. Papamm-papamm -hallom. De honnan jön ez a hang? Papamm-papamm. Egyre erősödik. Még két lélegzet, még két lépés, még két sóhaj és vége. Csupán csak kettő....
Mennyit is ér két pillanat? Két szempillantás? Egy lélegzetvétel, egy gyors mozdulat. Egy pillanat a születés, egy pillanat a halál. S akkor mi az élet? A kettő közti lebegés. Lebegni annyi, mint élni. De nem rohanva, nem görcsölve, nem aggodalmaskodva és leláncolva. Csupán elengedni minden köteléket és szabadnak lenni. Érezni a világ lüktetését, azt, hogy az a két pillanat közti végtelen valami, egy veled, egy az élettel, egy a világgal. A világgal, mely oly apró és határtalan, üresen gazdag és magányosan tömeggel teli. Majd rájönni, hogy a sokaság mögött EGY van. Egy pillanatnyi szünet, mely nem létezik, s ennél fogva örök. Örök megfoghatatlanságánál és időtlenségénél fogva. Így válsz te magad is örökké. Belépsz a léten túlra és ezáltal az örökkévalóságba. Megérted, hogy az a két pillanat sincs, csak a végtelen nihil. A végtelen, soha el nem érkezett pillanat, melynek átadva magad az egységet éled.
Papamm-papamm. Szüntelen dobogás. De most gyengébb és lassabb. Egyre halkul, mindjárt teljesen elhal. Már csak egy. Pa… Vége. Minden csendes és békés. Most már a puha sötétség van és a síri csend. Különös. Azt hittem, hidegebb lesz és félelmetes. De ez sokkal inkább meleg és lágy. Sötét és mégis ragyogó. Oly jó ez a béke, ez a harmónia, amit eddig sosem ismertem. Csak egy pillanat és vége. De ez a pillanat sosem jön el, mert örök. Minden momentum örökkévaló volt számomra. Kinyitom szemem és felemelkedem. Újra érzékelem a külvilágot. De immár tudom, hogy nem is annyira idegen, nem is oly rideg és távolálló. Közel áll hozzám, mert benne vagyok, s ő bennem. Sosem vagyok egyedül, s a világ sem magányos. Mert mind együtt lebegjük át a létet, hisz a lét maga a lebegés pillanata.