Kr. E. 30000 évvel
Valahol a Nílus mentén

Régóta levándorolt már a törzstől, a nagy folyó mentén haladt végig, majd folytatta útját, a véget nem érő pusztaságba. Hatalmas testét vastagon borították izmok, ezzel is jelezvén ereje nagyságát, most mégis összegörnyedve haladt előre. Fekete bőre teljesen összeaszott a sivatagi nap alatt. Vakítóan fehér volt a homok, szinte égette a szemét, parázslott a lába alatt a talaj. Harmadik napja, hogy elvándorolt, szomjúságát még csak tudta oltani, de éhsége egyre jobban felülkerekedett erején és tudatán. Fákat, hűsítő fákat álmodott a távolba, pedig csak homok volt a láthatárig, néha egy-egy sziklával megtörve. Fogalma se volt, merre tart, a törzs varázslójának szavait követte vakon.
Álmot látott a varázsló, álmot melynek még ő maga se fogta fel az értelmét. A nagy fekete ürességben egy sündisznót látott, a sündisznóból félelmetes villámok csaptak ki, míg végül maga is élénken világítani kezdett, majd három hegyes oszlop emelkedett ki belőle. Egy fénycsóva csapott ki belőle és emberek sikolyát hallotta. A törzs varázslója még sose tapasztalt hasonlót. Az álom végén egy hideg hang közölte vele a válaszok helyét.
A törzs nagy tiszteletben tartotta varázslóját, ezért elküldték legtapasztaltabb harcosukat, hogy derítse fel az álmot. Végre megérkezett a völgybe, s ahogy megpróbált kiegyenesedni, hogy szemügyre vegye a tájat, erejét vesztve a hatalmas test összerogyott. Órákat aludt merev, mozdulatlanságba esve. Furcsa zajokra ébredt, monoton tompa dobbanásokat hallott.
Felemelte kókadt fejét, nem-e egy karaván tart erre. De életnek nyomát se látta a sárga pokolban. De a hang nem szűnt meg, sőt egyre erősödött. A kíváncsiságtól erőre kapva, feltérdelt s fülét a földhöz tapasztotta. Mintha a föld alól jött volna. Felemelte a fejét a földről, kábultan felállt, s lassan, félve távolodott a helyről ahol hallotta. Most már egészen tisztán lehetett hallani a földöntúli robajt. S a harcos, mint egy megrémült állat, aki most lett tisztában a veszéllyel, rohanni kezdett a legközelebbi domb felé. Néha felbukott, de rendületlenül iramodott tovább. A hely ahol eddig fülelt, felpúposodott, a távolban még két ponton ugyanaz történt. Mikor a harcos a dombokhoz ért, már a távolból figyelhette az eseményeket. Három hatalmas gúla alakú fénylő tárgy tört elő, a saját tengelye körül forogva, a homokból. Ezüstösen csillogó felületüket fura jelek és írások borították végig. A három gúla közül a középső volt a legnagyobb, míg a jobb szélső a legkisebb. Mindegyiküket más rajzok és írások borították. A harcos vegyes félelemmel tekintett a monstrumokra, s újult erővel elsietett abba az irányba amerről érkezett. Mégegyszer, visszanézett a három óriásra, de már nem félelemmel, inkább haraggal, mintha megérezte volna...

1943. március 25.
Egyiptom, Gizah

Rémült, turbános férfi rohant ki a sírboltból, ami Kheopsz piramisának lábánál feküdt, s a közelben álló német tábor felé tartott. Berohant a tábor szélén álló, fura alakú sátorba. Egy német tiszt volt odabent. Íróasztalára görnyedt, könyökölve tartott fejét, és az asztalon lévő, telerajzolt papírokat tanulmányozta gondterhelten. A berontó férfira lassan felemelte fejét, s kerek szemüvegén keresztül, a hirtelen beáramló vakító napfény miatt, hunyorogva figyelte a munkást. A munkás lihegve hadarni kezdett valami idegen nyelven. A tiszt egy kis ideig hallgatta majd hirtelen megszólalt:
- Kit? Mit találtál? Lassabban...- kezével intett, hogy lassabban beszéljen. A munkás újra elkezdte, lassan, szaggatottan mondani. A tisztnek egyre jobban megváltozott az arckifejezése, unottból érdeklődővé vált, szemét jobban kinyitott s száraz homlokán végiggördült egy izzadságcsepp. Mikor a munkás befejezte, a tiszt felállt íróasztala elől, egyik kezét még mindig rajta tartva, s ráförmedt a munkásra:
- Hol találtad?- majd újrakérdezte a munkás nyelvén, megfeledkezett arról, hogy nem érti a német szót. A munkás újra, lassan válaszolt. Ekkor tudatosult a tisztben a felismerés, s vállon ragadta a munkást. Kirántotta a sátorból és maga után parancsolta, a munkás követte.
Hatalmas zöld sátrak s tankok előtt haladtak el, a sátrak mindegyikére náci felségjelzéses zászló volt terítve. Bementek a tábor másik végén álló sátorba. A belül hatalmas náci propaganda plakátok hirdették a sátor tulajdonosának nézeteit. Egyszerű íróasztal volt itt is a sátor közepén pár székkel körülvéve. Az íróasztal mögötti széken hintázva, lábát az asztalra téve, egy magas rangú SS tiszt ült, kényelmesen cigarettázva. Mikor belépett a tiszt és a munkás, egy pillanatra abbahagyta a hintázást a meglepetéstől, majd továbbfolytatta, s kezének egyetlen legyintésével beszédre intette a két vigyázban álló férfit:
- Herr Ottrügen, találtunk valamit. - mire Ottrügen abbahagyta a hintázást, s kiegyenesedve ült az asztal elé, s arca szigorúvá vált.
- Részletezze... - mondta katonásan. A tiszt kimért lassúsággal, minden részletre kitérve elmondta a történteket. Mikor befejezte a mondanivalóját, Ottrügen felszólalt:
- Köszönöm a munkáját Schumann. - a tiszt fejével illedelmesen biccentett. Majd folytatta:
- Szervezzen pár katonát, s menjenek le ezzel a munkással a sírboltba. Persze... - száraz tenyerét összedörzsölte - Én is magukkal megyek. Nem maradhatok le az évszázad leletéről. Igaz Schumann? - kérdezte fura vigyorral az arcán, a tiszttől.
- Ja woll - felelte rekedten a tiszt.
- Most pedig menjen azokért a katonákért Schumann, ne álljon ott, mint valami cölöp! - parancsolt haraggal rá. A tiszt szó nélkül távozott a sátorból. Egy negyed óra múlva visszatért három katonával. Ottrügen már készen állt az indulásra, felvette náci kitüntetésekkel, telerótt fekete SS zubbonyát s sapkáját, hogy ünnepiesnek tűnjön.
- Mehetünk uraim. - szólt, s kivonultak, majd át a táboron egészen a fél kilométerre fekvő sírhoz. A sír bejáratánál Ottrügen orrát megcsapta valami idegen szag, elfanyalodott az arca.
Nem volt büdös inkább idegen, nem is evilági. De nem is törődött vele. A munkás felé fordult:
- Te, menj előre és vezess. - majd a sír bejáratához lökte. A munkás gorombán hátranézett, motyogott valamit magában, s leindult a sírba, a többiek követték. Majd félórányi járás után jutottak el, a munkás által emlegetett terembe.
Az ősi teremben csupaszok voltak a falak, vagyis amit megvilágított az a maroknyi fény, ami beszivárgott a réseken keresztül. Nem feküdt túl mélyen a sír. A teremben néhány törött korsón kívül csak egy durva faragású oszlop volt, amit különösen megvilágított a beszűrődő fény. Rajta hanyagul odavetett, fura hieroglifákkal teleírt arany lemez. A németek csak álltak ott a bejáratban és bámulták a különös lemezt. Ekkor előrontott közülük a munkás, kezében nehéz kőtörő kalapáccsal. Odament a lemezhez, levett az oszlopról, s furcsa beszédhadarás közepette lerakta arrébb a fénytől elvontan. A lemez még mindig világított. A németek csak bámultak, egyikük se moccant a döbbenettől. Majd felkapta a kalapácsot két kézzel, s teljes erejével lesújtott az előtte fekvő lemezre. Ottrügen ijedten kinyújtotta a kezét, s kiáltásra tátotta a száját, de ami ekkor bekövetkezett arra még ő se számított, s lecsöndesítette. A kalapács feje darabokra tört, ahogy lecsapott az aranylemezre. A munkás feljajdult a fájdalomtól, s hátraesett. A németek elkerekedett szemmel nézték végig az eseményeket.
Ottrügen lassan, félve közelebb ment a lemezhez, s felemelte a földről. Ami először megdöbbentette a hihetetlen könnyűsége. Mintha nem is lenne súlya a hatalmas lemeznek.
A másik még megdöbbentőbb... a lemezen egy karcolás se volt, s még mindig ugyanúgy világított. Korát saccolni se lehetett, de se az idő se a nehéz kalapács se tudta felsérteni külsejét. Ottrügen közelebb emelte az arcához, megint érezte az idegen szagot, sőt meggyőződött róla, hogy ez árasztja ki magából a szagot. Majd mellélépett Schumann, s Ottrügen átnyújtotta neki a lemezt, ezekkel a szavakkal:
- Káprázatos, ez minden várakozásomat felülmúlja. Akármi is legyen rajta fontos lehetett, hogy megőrizzék azt... Ezt jelentenem kell Berlinbe, Herr Himmler-nek. Talán még ki is tüntetnek. - S összedörzsölte, mostanra már izzadt kezét. A mellette álló Schumann idegesen tanulmányozta a lemezen álló írást, majd felszólalt aggódva.
- Nem nagyon értem ezeket a hieroglifákat, de amit megértettem belőlük az nem fest túl jól.- Nézett aggódva a Ottrügen-re.
- Ez mit jelentsen? - kérdezett vissza Ottrügen.
Talán valami olyasmit jelenthet ez az utolsó jel...- mutatta a lemezen álló utolsó jelre, arcán aggodalom tükröződött. - Talán a végítéletet jelenti...

2152. július 16.
Galileo naprendszer, Földi külső kihelyezett védőállomás

Hosszan sorakozott a H6N25 bolygó előtt az Amerikai Egyesült Államok, Új Szovjetunió és Kína együttes űrgyalogsága és zászlóshajói, áthatolhatatlan védőfalat állítva a bolygó előtt. Hatalmas és büszke fémszörnyszerű anyahajók és mellettük szúnyogszerű vadászgépek alkották a Föld első, áthatolhatatlannak hitt, védvonalát.
A hajók közti kommunikáció teljesen néma volt, csak a számítógépek közti érthetetlen nyelvű zaj, zavarta fel a csendet. Nem beszéltek, csak vártak… Aztán, mintha egy óriási karmester egyetlen csapására megkezdődött volna a zűrzavar szimfóniája, minden hajó veszettül értesítette a másikat. Pedig amíg a szem ellátott, semmi sem mozdult, kivéve egy-egy csillag néha illúziószerűen újra eltűnt majd megjelent. Ahogy teltek a percek, egyre több csillaggal történt ugyanez, mégis a hajók körül tapintható volt a feszültség. Majd hirtelen nyilvánvalóvá vált aggodalmuk tárgya, a csillagok nem illúzió nyomán tűntek el, hanem egy-egyre nagyobbnak látszó fekete masszaszerű anyag, mely lüktetve hullámzott, ezzel folyamatosan változtatva alakját. Az emberek ezt a valamit, egymás közt nyálkának hívták, utalva e bizarr lény kinézetére. Hatalmasabb lett, mint a földi erők egész raja.
De nem várták meg az emberek, hogy ez az otromba életforma közelebb jöjjön. Minden figyelmeztetés nélkül, hatalmas plazmaágyúikkal rátüzeltek, s a vadászhajók egész hada ostromolta meg a szörnymasszát. Gyönyörű volt, ahogy ezernyi világító tű csapott ki az ezüst óriásokból s csapott bele a fekete fenevadba. Azon éktelen lyukak tátongtak a sérülések nyomán, fájdalmasan lüktetett a massza, majd egyre agresszívabban hullámzott. Kis cseppek váltak ki és üldözőbe vették a vadászokat. Azok élet halál harcot vívtak, amelyiknek nem sikerült elmenekülnie az őt üldöző elől, az elnyelte. Míg a nagy massza sérülései gyorsan gyógyultak, forrtak össze, s minden egyes találattal egyre jobban felmérgesítették. Mire a flotta parancsnokai rájöttek, hogy értelmetlen harcot vívnak, és a visszavonulást fontolgatták, már késő volt. A massza megunva az egészet, rárontott támadóira, s elnyelte őket a bolygóval együtt, ezzel is erősítve magát. Csak egy-egy rövidke felpúposodás az alaktalan testen, jelezte az egykor dicső hajók helyét...

2 hónappal később
A Föld

Magányos, szürke űrkomp lavírozott a Földet körülvevő űrszemét között, úti célja felé tartva, ami a Föld utolsó védűrerődje. A durván kivitelezett, teljesen megkopott űrkomp oldalán. Csak egy kopott, festett unió-s zászló díszelgett. Meg is lehetett állapítani milyen hajók részeiből lett összerakva, a csúnyácska űrkomp. Eltörpült, a robosztus fénylő erőd mellett, amely leginkább egy gombára emlékeztetett, melyből száz és száz halálos fegyver emelkedik ki fenyegetően. Tetején az USA és az Új Szovjetunió zászlai feszültek büszkén, hirdetve nagyságukat az utókornak. A kis űrkomp dokkolásra készülődött, a büszke erődbe.
- Kérjük a dokkolás után, hagyják el a hajóikat és a hangárt. A hangárt vákuum alá vesszük. Köszönjük! - szólt egy kellemes, kicsit gépies női hang, amely visszhangzott az óriási hangárban, melyben változatos űrhajók egész hada nyugodt várakozóan. A szürke űrkomp belsejében két férfi készülődött kiszállásra. A magas, szőke férfi a komp rozsdás kijáratához lépett. Kezével végigsimította az ajtó rozsdásodó szélét, majd egy laza mozdulattal letörölte a kezéről a mocskot, és a vele egymagas, rövid barna hajú társához fordult.
- Hihetetlen, milyen mértékben képes korrodálni a fémet a marsi légkör. Na gyere már és hozd a táblát. - szólt tört magyarsággal, amiben lehetett érezni erősen a német akcentust. Társa felpattant helyéről, hóna alá vett egy nagyobb fekete dobozt és kiléptek a hangárba.
- Hé Otto szerinted, van értelme ennek az egész küldetésnek? Szerinted hallgatni fognak ránk?- kérdezte a rövid hajú fickó német bajtársát és arcán lemondással vegyes kíváncsiság kavargott.
- Csoda lesz, ha egyáltalán eljutunk a tábornok ajtajáig itt, ha valaki nem angolul szólal meg, arra máris csúnyán néznek kivéve, ha nem kommunista. Nem szereti ez az öntelt népség a hívatlan vendégeket- s száját gúnyos mosolyra, húzta. - Károly barátom akármi is legyen velünk, mi megteszünk mindent, hogy enyhítsük őseink fájdalmát. S szónokian mutatóujját magasba emelte.
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - kérdezett vissza Károly.
- Ha másért nem, legalább azért a pár millió emberért. - mondta és halkan kuncogott, bár ez inkább erőltetett volt, semmint gúnyos, s fejét búsan leeresztette.
- Utolsó figyelmeztetés, egy percen belül vákuum alá vesszük a hangárt, kérjük, hagyják el azt a legközelebbi kijáraton keresztül. - hangzott újra a gépi női hang, visszhangzott a térben.
- Menjünk lassan, nem akarok aszalt szilvát a tüdőmből. Istenem, milyen régen ettem gyümölcsöt - felelte Károly s szemét a plafonra emelte kérlelően. - Bárcsak más lenne minden.
- Bárcsak... - ismételte Otto sötéten, s kiléptek a háromszög alakú kijáraton keresztül. A hosszú, félhomályban levő folyosó falain kilógó vezetékek, vibráló, törött lámpák, s levált fémborítások váltották egymást. Emberrel csak néha találkoztak útjuk során, de azok is elborult arccal sétáltak el mellettük, mintha csak a pokolban lennének, s beletörődtek volna sorsukba.
- Most milyen részlegen járunk? - kérdezte Károly.
- Ez volt valaha az Európai Követség, a legközelebbi a Földhöz és egyben az egyetlen ezen az űrerődön. Csak lázongások törtek ki az űrerőd legénysége és a követség tagjai között. Értelmetlen okok miatt támadtak ránk, koholt vádakkal alátámasztva. - Kezdte szomorú hangon.
- Gondolom, mi húztuk a rövidebbet...?
- Igen, sok száz civilt megöltek a katonák, mészárlást rendeztek, hogy oltsák vérszomjukat, s ezt a Marsi Követség csak hagyta, semmit nem tett, de nem is tudott semmit tenni. Túl nagy az elnyomás. - s egy szomorú árny vonult át az arcán, amint a halott falakat nézte. - Az szüleim is köztük voltak...
- Sajnálom - mondta Károly részvéttel a hangjában. Hosszú csend következett, s újra csak lépéseik, keltette nesz, volt az egyedül zaj a holt részlegen. Amint kiértek, Károly odaszólt:
- S hogy történt pontosan az egész?
- Tudod... - kezdett hozzá Otto meseszerűen. - 2035-ben az USA lerohanta Irakot újra, a keresztény inkvizíció nevében. Persze ezt se az akkori Oroszország, sem Kína nem nézte jó szemmel, de lassan rá kellett jönniük az USA erősebb náluk. Így csatlakoztak hozzá és felszámolták az összes muzulmán országot - ekkor egy mélyet sóhajtott.
- Esélyük sem volt. Mennyi ártatlan élet halt meg értelmetlenül. - majd megint sóhajtott, kis szünetet tartott, s folytatta. - Csak Európa emelte fel egyedül, rosszallóan a szavát. Válaszul a nagyhatalmak egy óriási evakuáláson belül, kitelepítették Európát a Marsra, a területeket pedig felosztották egymás közt. Azóta is lassan, de biztosan pusztulunk, mert lehetetlen megélni a Marson. Egyezkedni meg nem akarnak a nagyhatalmak, csak vállat vonnak. - fejezte be Otto s egy, kicsit meggyorsította lépteit, hogy minél hamarább elhagyják ezt a holt világot.
- Ennek ellenére mégis segíteni akarunk? - Kérdezte már dühvel a hangjában Károly.
- Igen, mert milliárdnyi emberi életről van szó!- válaszolt felelősségteljesen. Nemsokára egy másik folyosóra érkeztek, itt már több ember járt, mindegyikükön egyenruha a félköríves falakon a nyálkát ismertető filmek mentek, amelyek beborították az egész folyosót. Végül egy nagy kör alakú terembe értek. A terem padlózatának közepéből egy hologram vetődött eléjük.
Egy 40-es évekbeli öltözékű amerikai tisztnő képét vette fel.
- Azonosítójukat és a látogatás célját kérem. - felelt monoton hangon a hologram.
- Kilenc, delta, huszonöt, omega, kilencvenkettő, három - felelt Otto.
- Nyolcvanhat, epszilon, húsz, alpha, százegy, kilenc - felelt Károly kissé unottan.
- Európaiak? War tábornok nem fogad senkit kérem, fáradjanak vissza később.
- De, nekünk beszélnünk kell, ártatlanok fognak meghalni, ha... - folytatta volna Károly, de Otto vállára tette a kezét és tagadólag csóválta a fejét.
- Gyere, menjünk, úgy látom mégis értelmetlen az idejövetelünk. - mondta Otto, s lemondás ült ki az arcára. De, amint hátat fordítottak a teremnek, maga War tábornok loholt kíséretével feléjük.
- Hogy érti, hogy ezek a nyálkák elnyelnek bennünket? - kérdezte durva, dörmögő hangon, a mellette álló alacsony tisztet.
- Most nyelték el a Plútót a külső erőkkel együtt, ha így haladnak négy órán belül elérik a Földet. - válaszolt ijedten a segéd.
- Az rossz... Maguk meg kik? - fedezve fel a két küldöttet. - Európaiak? Látszik... - fordult undorral feléjük.
- Igen tábornok, hallgasson meg veszélyben vannak a Földön élők, van itt nálunk egy tábla, mely szerint az egyiptomi piramisok halálos veszélyt jelentenek az emberiségre, amit a nyálkák... - hadarta Otto.
- Elég ebből a badarságból... - szakított félbe Otto-t - nem érdekelnek a maguk mocskos trükkjei. Amíg áll a nagy amerikai Egyesül Államok, addig a Föld is a mienk lesz világvége ide vagy oda. Jobb, ha el is felejtik, hogy visszajönnek ide... - s fogcsikorgatva ugyanazzal a pökhendiséggel elhaladt a két ledöbbent férfi előtt. Az egyik elhaladó katona, röhögve kiütötte Károly kezéből a dobozt, ami tompán puffanva ért földet. Még álltak egy darabon, majd Károly gyorsan felvette a dobozt, és némán távoztak a teremből. Otto vetett még egy utolsó, gyilkos pillantást a terem végében álló ajtóban, eltűnő emberekre. Ugyanazokon a folyosókon haladtak el újra ahonnan jöttek, bár kissé gyorsabbra véve a tempót. Egyszer csak a folyosók falai vörösben kezdtek izzani, vibrálni s egy légiriadó szerű hang áradt szét azokon- Ez jelentette azt, hogy ellenség lépett a Naprendszer határain belülre. A két féfi összenézett:
- A nyálka itt van... - törte meg Károly a csendet, reszketett a hangja az idegtől.
- Siessünk - szólt Otto, s karon ragadta a félelemtől megbénult társát. - Szólnunk kell a Marsnak, talán őket még megmenthetjük.
- Igaz... - ébredt fel a kábulatból.
Most már mindketten rohantak, ahogy csak bírtak. A folyosók hirtelen megteltek riadtan rohangáló civilekkel, s velük, üvöltöző katonákkal. Óriási volt a pánik. A követek a falhoz lapulva próbáltak előrehaladni. Egy közelükben álló tábornok, parancsokat osztogatott a körülötte álló katonáknak.
- A nyálka most nyelte el a Jupiteri védvonalat a bolygóval együtt. Tűntessék el a civileket minél hamarabb a védűrerődről és készüljenek a válaszcsapásra... - parancsolta dühvel a hangjában, a jelvényekkel teleaggatott tábornok.
- Ez már téboly, értelmetlen az ellenállás... - felelte az egyik fejét fogó katona.
- Legalább, hagy menjünk haza a családunkhoz meghalni...- kérlelte a másik.
- Mind elpusztulunk... - ordította az előbbi és berohant a tömegbe.
A tábornok előkapta a fegyverét, szinte habzott a szája a dühtől, s a mellette álló katona fejéhez szegezte.
- Tűnés harcolni, vagy esküszöm én öllek meg benneteket. - s meghúzta a ravaszt. A katona, mint egy rongydarab, elterült a földön. A követek ez alatt a hangárba értek. Az emberek veszettül nyomultak be az óriási transzportokba. A két követ nem tudott mit tenni, odaszaladtak a rozsdás hajójukhoz, s beszálltak. A védűrerődöt ekkor rázta meg egy robbanás, a nyálka a közelben van már. Felszálltak, s elhagyták a hangárt. Otto irányította a hajót, folyamatosan kerülte az űrszemetet, s a mellettük elhaladó sok ezer vadászgépet, Károly a karcos oldalablakon bámulta szomorúan a Földet.
- Még se vált be, amit a tábla írt - szólt reményvesztetten. - Semmi értelme sem volt ennek az útnak, tényleg mind elpusztulunk.
A hajót megdobta egy közelében bekövetkezett detonáció. Otto idegesen vette vissza az irányítást a gép fölött.
- Ne mondj ilyet - szólt - várd ki a végét. Emlékezz a táblán írottakra.
- S mikor közel a pusztulás szakadéka, eljő a fény... - idézve fel Károly az írást. S újra kitekintett az ablakon, ledöbbent a látványtól. Egy darabig nézett, majd az Otto melletti székbe ült. Az ujjai gyorsan mozogtak az előtte álló holoképernyőn.
- Ráközelítek Egyiptomra... - szólt s újra ledöbbent. Otto is a képernyőre nézett, egy pillanatra abbahagyta a kormányzást. A képernyőn három, növekvő gúla alakú tárgy látszott.
- Ezek a... - szólt remegve Otto - a gízai piramisok... Nagyobbak lettek, mint a Földközi-tenger. - s Károly újra visszatért az ablakhoz.
- Nézd a Földet, mint egy sündisznó...

Hatalmasnak tűnt a Föld ilyen közelségből. A rozoga űrhajó elképesztően manőverezett az óriási anyahajók szétrobbant roncsai között. Mint egy temetői szobor, az elmúlt háborúk emlékére lebegtek a Föld körül a roncsok. Menekülő űrhajók ezrei hagyták el a Földet és a védűrerődőt. Némelyikük neki csapódott egy-egy roncsnak, felbolygatva a méhkasszerű hulladékot.
A Föld minden pontján több tíz kilométer átmérőjű óriás kristályok emelkedtek ki a földből több száz kilométer magasan. Városok tűntek el, ahogy kitörtek a fölből a kristályok, s emelkedtek egyenesen az ég felé. Volt valami ősi szabályosság a kristályok elhelyezkedésében. Majd, mint egy szimfónia következő felvonásaképpen, a piramisok is előtörtek, s mikor már elérték azt a nagyságot, mely akkor volt, hogy az egész földközi tenger eltűnt. Majd három piramis tetejű oszlopként folytatták az útjukat ki a Földből. A nyálka a Földön esett változást látva, meggyorsította a tempót, s most már csak a Föld volt számára a célpont. Megállíthatatlanul haladt előre.
Eddigre a Föld befejezte a teljes átalakulást, s a kristályok felragyogtak, több ezer energianyaláb csapott ki mindegyikből, s minden nyaláb egy-egy Földi embert ragadt magával. Az elragadott emberek mindegyike, azonnal energiává vált mihelyst érintkezett azzal. A vákum űrben egyre csak terjengtek az emberek kétségbeesett sikolyai, s haltak el a légüres térben.

A roncs űrhajó már jóval kiért a Föld hatósugarából, néhány még épen maradt menekülővel együtt. De az energia nyalábok ide is elértek, belecsaptak a menekülő űrhajókba, igaz csak pár másodpercig, majd a hajók, elvesztve a kontrolt, egymásba zuhantak. Károly félelemmel, vegyes ámulattal követte az eseményeket. A Föld már ragyogott a kristályok által begyűjtött lelkektől. A nyálka már a Holdat súrolta, s ekkor megtörtént az, amit még a tábla birtoklók sem mertek álmodni.
A kristályokból a fény eltűnt s összpontosult a három piramis csúcsába, három gyönyörűen ragyogó gömböt formálva. A nyálka megremegett a félelemtől, ahogy e hatalmas energia eléje állt, s ez még jobban felébresztette végtelen étvágyát. S mielőtt megérinthette volna a Földet, a fények kicsaptak, hatalmas lyukat égetve a nyálkában. S a lövés által keltett lyuk egyre csak terjedt, millió apró, csillámló darabra szétszedve azt. Lassan felemésztette az egész biomasszát. Csak a csillámló megfagyott darabok maradtak a végtelenben. A roncs űrhajó utasai, némán egymásra nézek.
- S emberek sikolyai terjengnek, s a gonosz megszűnik létezni. - fejezte be Otto az idézetet.
- Csak az a sok ártatlan ember... - hajtotta le búsan a fejét Károly.
- Igen, de nem volt értelmetlen a haláluk, a Mars még él. - válaszolt Otto. S ránézett a Földre. A kristályok eltűntek mintha ott se lettek volna, s a piramisok is visszahúzódtak eredeti helyükre. A Föld ugyanolyan maradt, mint, ahogy volt. Ugyanolyan gyönyörű.
- Azt hiszem... - s elgondolkodva a sötét űrbe nézett - kaptunk még egy esélyt az életre...