Az emberi érzékszerveken túli dimenziókban két isten beszélgetett. Mindkettejüknek volt egy-egy csodálatos világa. Ezt ők is tudták nagyon jól, hogy tökéleteset alkottak. Azonban egymás művébe bele tudtak kötni.
- A világod lakói nem ismerik a szerelmet. - Mondta az egyik fölényes hangnemben, mintha az ő felépített világa hibátlan lenne. - Nem kell szerelem a népemnek, így nem is ismerik a gyűlöletet, ellentétben a te teremtményeiddel. Különben is, a világodból hiányzik az örök élet, az emberek meghalnak úgy, hogy még nem is hisznek benned. - Mondta a másik. Egyiküknek sem volt neve. Nem érezték, hogy szükséges lenne, hisz... ők istenek voltak, csak szemlélték a világukat és alakítgatták. (Azért előfordult, hogy jobb kedvükben hallgattak a másik szavára.) Nem szólította meg őket senki, egymáson kívül. Igazából az idő mindig is a vitatkozásukkal telt el. Mindkét világban élők azt hitték, hogy ők a legfelsőbb lények a földjükön. Ekkor gondolkozott el a két istent felülről figyelő mindenható is....
- Lehet, hogy nem én vagyok a leghatalmasabb lény az univerzumban?