Még élek-minek?-, de
érzem, nagy a baj.
Kicsúszik lábam alól a talaj.
Csontjaimban rommá lőve
reszket a velő,
agyam sötét rejtekéből
iszonytató szörnyek légiója
csúszik-mászik elő.
Legrondább az amorf félelem,
rettenetes, nyálkás köddel
okádja tele az életem.
Vele vetekedve mar belém a pánik,
csontot ropogtatva
mellkasomba mászik.
Mélyről mérgez a
langyos lehelletű remény,
elhitetné velem, az élet nem is olyan kemény.
Felpüffedt, oszló hulla szívemben a vágy,
kihalt rég, ravatala a kihűlt, üres ágy.
Az éjfekete fájdalom Poe hollójaként ülve
kárörvendőn károg felsebzett vállamon.
Kapar. Mar. Belémzavar.
Elgyötört érzékeim holtra rémült kara
zsiger-mélyről felszakadva üvölti világgá
kínokkal teli-toroktépő-vadállati
anti-dallamát.