Állok az ablaknál, rálátok az egész utcára. Nézem a fát szemben, gyönyörű, mélabús, ő is figyel. Ő engem néz, belém lát.

Első villanás csak képzelet.

Csörren a telefon. Hallom a hangját. Furcsa, idegen, meleg. Navigál. Elindulok a szűk sikátoros utcán. Sarok, fordulok, és látom őt. Hátulról, de sejtem. Vállára teszem kezem. Fordul, rám néz. Kék. Zavarban van. Talán. Kezünk jelez. Tétován, nem tudja, mit akarunk. Belékarolok. Megérkezünk. Leülünk. Nincs környezet. Nincs senki. De hozzák a kávét. Dohányzom. Pincér, kedves, mosolyog, zavar. Hisz látom. Nem tehet róla. Szemek. Érintés. Legtökéletesebb pillanat.

Mennünk kell. Már kezünk összetartozik. Nincsenek léptek. Parkolójegy lejárt. Beszélünk, a szó lényegtelen. A csend hallható. Gyomrunk, egy szál, összefut. Emelkedik. Kimegy. Én kibontom a kis csomagot. Semmi és minden. Külön és egymásba érve. Öröm. A megszületés fájdalma. A megszületés ígérete. A kezdet.

Egy kocsi épp megáll az ablak előtt, kiszáll a söfőr, és felnéz. Idegen, de nézi, hogy nézem a fát, és a fa engem. Nézi, ahogy állok az ablaknál.

Második villanás csak képzelet.

Már az idő, csak emlékezet. Lassul a lépés. Csak belül vagyunk. Lassan kifelé. Elindul az Érintés. Meleg, kedves, belémhatoló. Tétova, majd határozott. Mégis lágy. Eltűnik a határ. Nincs ablak. Csend, üresség. Minden beszűkül, majd minden kitágul. Csak a lüktetés az, ami. Ritmus. Lassul, és vált. Színessé válik. Folyik a zuhany. A kő hideg. Szét kell szakadni. Gyönyör és hiány. Már mélyen a zsigereimben.

Nézem a fát, ahogy ő néz engem, és érzem az idegen, nézi, hogy állok az ablaknál és figyeli, hogy lássa a fát bennem.

Harmadik villanás csak képzelet.

Száguldás. Gyönyör. Őrültség. Minden és Semmi. Vágyakozás. Fény. Fény. Fény.
Idő eltűnik újra. Hamis állandóság. Várakozás. Kép szertefoszlik, mi felgyorsult leáll. Kopp, Kopp. Kopp. Hideg van. Fázom.

Állok az ablaknál, nézem a fát szemben, szelíd kedves, biztonságot adó. Nézem az idegent, ki nézi a fát, és néz engem. Látom magam benne.

Lassan elindulok felé.