E madárének halk szimfónia.
Csak ne kéne meghalnia.
Gondolta a krokodilus,
Folyójában, mi a Nílus.
Tátja száját kétfelé,
Fogsora az ég felé.
Fogpiszkálók hada gyűlik
Az ő csőrük ehhez fűlik.
Maradékra vadásznak,
Állkapocsban tanyáznak.
Imádja a krokodilus,
Azt a rengeteg sok színhúst.
Tele is van, összes foga,
Húscafatok lígnek-lógnak,
Ahol ezek piszkálódnak.
Jut belőle mindenkinek,
Ki a szájból kiinteget.
De csak gyorsan, kapkodósan
Tisztítsátok mutatósan.
Ragyogjon hát a fogsorom!
Nagy, őzbakra áhítozom.
Siessetek, ki a számból,
Gyakorlok csattogtatásból.
Lássák mekkora az erő,
Fogsorommal leszek nyerő!
Azzal összezárta száját,
Roppantotta fogpiszkáját.
Nem megmondtam,
Dohog nyomban:
Az elhaló madárdalban.
Gyönyörű e szimfónia,
Miért kell így meghalnia?
Ó csak egyszer sikerülne:
Szájából kiröppennie.
Gondolta a krokodilus,
S lenyelte a tollas színhúst.