Egy délután csöndben bámultam a Balatont a kollégiumi erkélyről, mikor egy ismerős hang üvölteni kezdte:
- Ott a rókaaaaaaaa!
Valóban egy szép gereznájú Ravaszdi baktatott kényelmes tempóban a szemétgyűjtő konténer felé. Kirángatott egy zacskót a nagy zöld fémdobozból, majd tüzetesen átvizsgálta. Beletúrta orrát a műanyagpalackok közé, majd hangosan prüszkölt, miután érzékeny orra egy beazonosíthatatlan eredetű és korú, hajdan tán fehér zokniba ütközött. Undorát legyőzve tovább kutatott, mígnem egy fél doboz pástétomra bukkant. Talán el is mosolyodott, majd gyorsan felfalta zsákmányát. Hirtelen összerezzent, fülelt, majd elszaladt. Gondoltam, épp a szemetet viszi le valaki, attól ijedt meg. De nem. Újabb kutató érkezett, ezúttal egy fajtársunk. Egy ember. Hajléktalan, vagy pusztán nagyon szegény, nem tudom. Sorra járta a hat fémajtót a konténeren, lassan türelmesen kutatva. Kihalászott egy fél üveg, pardon! Fél műanyagpalack kólát és egyéb színes löttyöket, egy lyukas női nylonharisnyát, egy megunt fésűt. A számára haszontalan dolgokat ugyan a kukából a földre szórta, de ügyesen különválogatta a visszaváltható üvegeket, és az alumínium dobozokat.
- Minek ide szelektív hulladékgyűjtést szervezni? - gondoltam. Már van…
Nem szeretném, ha az a vád érne, hogy gúnyt űzök más nyomorából. Mert ezt a jelenetet látva együtt kavargott bennem a felindultság, az undor és a szánalom. De a történetnek nincs vége.
Az utolsó konténerajtó alatt egy pizzás-doboz lapult. Igen, az a kis fehér, amiben a futár hozza házhoz 800-900 Ft-ért a vacsorát. Valaki azonban nem volt elég éhes, mert a dobozban három szelet pizza volt. A keresgélő ember viszont nagyon éhes volt, mert a három szelet pizzát egy szatyorba tette, majd elvonult. Tán uzsonnázni... S ha mindez nem lenne elég, látom, hogy két hallgatótárs vonul a szemetes felé, egyikük kezében egy fehér zacskó, oldalán valamelyik országos hipermarket nevével. Az egyik felnyitott egy fémajtót, a másik hanyag mozdulattal, bár határozottan szép ívvel a kukába hajította a zacskót, mely hangos koppanással tudatta, hogy célba ért.
- Hú mekkorát szólt! Mi volt ez?
- Kenyerek! Már egy hónapja az erkélyen rohadtak, lehoztam, ne büdösödjön már!
- Ja! Az kellemetlen...
Én álltam döbbenten, némán. Néma volt a tiltakozás, mert tudom, hogy sokunk nem ilyen pazarló, hiszen be kell osztani a szüleink verejtékkel megkeresett pénzét. És hangos volt a döbbenet, mert az erdőből lassan kiszoruló rókák versenyre kelnek a hajléktalanokkal a kukákért. De mi lesz, ha bejönnek az őzek is a városba? Igaz, elég sok a saláta a szemétben...
Hirtelen eszembe jutott nagyanyám. Gyermekkoromban, mikor végzett a kenyérszeléssel, mindig a markába söpörte a morzsát az asztalról, s egy hirtelen mozdulattal bekapta.
- Megszokás. - mondta egyszer szabadkozva.
Túlélte a második világháborút, és szegény asszonyként fölnevelt négy gyereket, köztük az édesapámat.
Megszokás! Mondjátok emberek! Nekünk nem kellene átgondolni a szokásainkat? Vagy sokkal inkább: változtatni rajtuk!