Egy kis kaktusz magányosan éldegélt.
Nem érdekelte a Nap se kék egén.
Hiába közelített hozzá akárki,
Hogy tüskéiből kibújjon, nem bírta kivárni.
Szólt hozzá a nap szelíden, kedvesen,
Válaszra se méltatva álldogált peckesen.
Próbálta a Szellő kicsit keményebben,
A kis kaktusznak tüskéje se rezzent.
A mogorva Felhő vízzel verdeste,
A kaktusz csak némán állt minden este.
Néha napján, mikor még csillag se volt az égen,
És a kis kaktusz takarásban volt egészen,
Elsírta magát keservesen.
Ilyenkor beszélgetett volna szívesen.
De már nem volt ki meghallgassa,
Szorosan ölelje, gyengéden simogassa.
Teljesen magányos volt a kis kaktusz,
Rájött mit választott rossz út.
Nem volt mit tennie, hát még szúrósabb lett,
Ellene tenni már senki sem mert.
Míg egy napon egy kis bozontos kutya,
Úgy érezte meg kell próbálnia.
Cibálta, rángatta a tüskéket hiába,
Azok egyre mélyebben álltak pofijába.
Aztán hírtelen rájött a megoldásra,
A tüskéket lassan, egyesével húzgálta.
Beletelt rengeteg időbe, fáradtságba,
De a kiskutyus a próbát kiállta.
A kaktuszból hirtelen virág hajtott,
Kivirult az ég, a Felhő is mosolygott.
Kutya és kaktusz barátságot kötöttek.
Bízhatnak egymásban- tudták- örökre.
Mert ki képes hosszú-hosszú ideig várni,
Nem kell annak útját egyedül járni.
És ki képes a kaktusz mögött meglátni a virágot,
Annak kéne adni az egész világot!