Hűvösek a reggelek,
És én fázom,
De nem csak a hidegtől,
Hanem a hiánytól.

Hiányzik a karod,
Mely melegséget adott,
Hiányzik az ölelésed,
Mely biztonságban tartott.

Hiányzik a szemed,
Mely reményt sugárzott,
Egy szebb életre,
Melyre már rég várok.

Hiányzik a csókod,
Mely édes, mint a méz,
Hiányzik az érintésed,
Mely perzsel, és tüzet szít.

Burokban élek,
Amióta ismerlek,
A külvilág kizárult,
Csak téged néztelek.

Most én vagyok kívül,
A burok bezárult,
Kívül maradtam,
És ezt te is látod.

Kopogtatok rajta,
Próbálok bejutni,
De a burok erősebb,
Ajtaja nem enged.

Kizárt a szíved,
Nem férek már bele,
Megtelt a szabad hely,
A munkád elvette.

De a munka nem pótol,
Csókot és ölelést,
Becéző szavakat,
S lángoló szenvedélyt.

Az én szívemben
Van még hely bőven,
Mert kevés ember van,
Ki beköltözhet mélyen.

Te már benne laksz,
Mélyen és legbelül,
Hogy megvédjelek,
Mindig, és mindentől.

Mindig is ott maradsz,
Amíg csak élek,
Mert kiűzni onnan,
Már nem tudlak téged.

Adtál egy kis reményt,
A karod átölelt,
Éreztem a csókod,
Mely az egekbe repített.

Nem akartam mást,
Mint egy kis örömet,
Hisz az én helyem,
Már kikövezett.

Te most próbálod
A köveket lerakni,
De ezért nem kell
Az életedből kirakni.

Megbújok szép csendben,
Ahogy eddig is,
Hiszen ha szeretsz még,
Nekem ez elég is.

De soha nem szeretnék,
Kesztyű lenni a kezeden,
Mit felveszel, ha fázol,
És eldobsz, ha melegszel.