A költő és a költészet szerepére való rákérdezés először nem a válaszok után keresgél bennem, hanem annak a helyzetnek a vizsgálatára serkent, amelyben a kérdés egyáltalán feltehető és mindezen túl még felettébb jogosnak is tűnik. Volt-e valaha olyan ős-tudás, amelynek birtokában a kérdés meg sem születhetett ? Kellett-e a költőnek és a költészetnek minden korban a többség piszkáló botja elől menedéket, a kérdésre pedig habogó választ keresni. No csudabogár, mit hozol fel mentségedre ? Létedre van-e mentség ? A szükséggel védhető vagy-e ? Hát igen, a szükség nagy úr. Ám a költészet nem marad társak nélkül e vallatásban. Ugyan mire jó a földigiliszta, a siketfajd, a véznaujjú maki ? Biodiverzitás és kulturális diverzitás egy hajóban. Szükségünk van rájuk ilyen-olyan okokból. Bevallom, a szükséggel operáló védelemnél számomra sokkal elfogadhatóbb a Sebeők János által bevezetett „szent fölöslegesség” elméletete, amely éppen az ellenkező ösvényen indul el szívünk választottjának védelmére. Az élet, mint fény-űzés, a kozmosz luxusa és dísze. Igen, az életfolyamatok sok más mellett néhány alapegyenlet két végpontja közötti díszítések is, a lehető legcirkalmasabb eltérések a „szükséges” és egyben leggyorsabb úttól. Az értéktöbblet valóban valamiféle többlet, meglepetés, amely az adott helyen és időben szükségeset képes meghaladni.

„ …Wozu Dichter ? Wozu, mi a bánatnak is a költő ? Heidegger válasza: „Költőnek lenni ínséges időkben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.” …van létezésünknek olyan tartománya, melyet sem a hit, sem a tudomány nem képes felderíteni, csakis a művészet (Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora)”.

A tudományos gondolkodás alapvető kiindulási pontja, hogy a világ, mint objektum megismerhető és leírható. A művészet, és benne a költészet elsősorban nem megismerési, hanem teremtő aktus. A világ általunk és velünk együtt teremtődik, örökös és folyamatos teremtésben élünk. A költészet, a vers örök jelen idő.

„ …Ebben a költészet a legtöbb dologtól különbözik. Elfogult lennék ? Még egy Jaguár autó, egy gyermek, egy focimeccs, egy madár élete etc. sem olyan, hogy adott pillanata révén örökké „úgy” számít: mert funkciója van, mert nem marad olyan (szépen fejlődik, külön élete alakul), része a bajnokságnak, meghal és ez fáj stb. ….A versnél csak a vers maga számít….Mindegy, mit kezdesz vele. Tömörebb, (van tömörebb lehetősége is), mint a próza, nem cselekményes, nem igényel kiteljesüléséhez más személyeket, mit a dráma, öntörvényű, nem „valami egyébről” szól, mint az esszé, a tudós fejtegetés, a hírlapi cikk, nem akar semmiről meggyőzni, semmiben felvilágosítani (Tandori Dezső: Költészetregény)”.

Nyugodtan érezzük magunkat megszólítva, mert „a költő” nem létezik. Költői pillanatok vannak, s ebből mindenkinek jutott több-kevesebb.

„…Azt gondolom – már elég régóta -, hogy voltaképpen mindenki költő. Mindenki költő, az is, aki sosem írt verset, az is, aki sosem olvasott vagy hallott verset, és az is, aki rögtön elkattintja a rádiót, ha versről van szó. Mindannyian tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, verstorzókkal és verscsírákkal, amelyekből mi lesz ? Rendszerint nem több, mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat. A kertész, aki rámutat egy fára, és azt mondja: „hegyi-juhar”, a futballszurkoló a gól után, az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát – mind verset mondott, anélkül, hogy tudna róla (Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I.)”.

A versírás mindig tánc is két pólus között, a polaritás megannyi zeneművére egyszerre. A sokat üldözött és meghatározni vágyott test-lélek, vagy éppen a táncos-tánc dilemmához hasonló helyzet könnyen tetten érhető. Vajon ki a főnök ? A vers puszta termék-e csupán, vagy a költőt mintegy médiumként, antennaként használja a költemény ? Van-e külön létük egymagukban ?

„…Mondják, minden művész-tevékenység teremtés, és hallottam azt is, hogy anyaság. A két állítás egymásnak ellentmond, és egyik sem igaz, de mindegyike értékes részlet-igazságot tartalmaz, mert jelzi a műalkotás-folyamat két elérhetetlen limesét, mint a számsorét a kétféle végtelen (Weöres Sándor: A vers születése)”.

„…felnőttünk, és hordozhatjuk a teve két púpját, az írás mesterségének mindenkori kettősségét, a szó örömét és a szó elégtelenségét. A versírás – nekem – e kettő közötti egyensúlyjáték. Kényes egyensúly: keskeny ösvény két szakadék között. Vagy másképpen: az egyértelmű szó és a tagolatlan közérzet párharca. De folytathatnám tovább a kettősségek felsorolását, ennek a „között” állapotnak a bekerítését, ami számomra költészet. De hát hogy is ne volna legalább kettősség a költészet, amikor az élet is az (Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I.) ?”

„…Ellehetetlenítő passzivitás és erőszakos aktivitás közt azonban léteznie kell valamiféle emberi aránynak, s benne az anyaginak, a tárgyinak, a profánnak nem ellene mondó, hanem vele együtt létező szelleminek. A praktikus értelmet meghaladó, de meg nem szüntető többnek. Valamilyen „mégis”-nek. A sodródó fatutaj látomását megfogalmazó József Attila is itt kereste a továbblépés – túllépés – útját.Föltehetőleg ez a keresés a költészet, melynek a magyar tutajon ünnepnapja van áprilisban….(Géher István: Fatutajon. Liget 1999/4)”.

Philae szigetéről átkelőben Rilke az evezősök és kormányos mellett elcsodálkozott valakin, akinek a jelenléte nem volt szükségszerű a hajóban, de egyszeriben megmutatta a költő viszonyát a létező dolgokhoz, a költői hivatás „értelmét”.

„…Nos, itt már nem hallgathatok tovább a férfiról, aki a bárka orrában ült, jobb felől. Úgy emlékszem, megsejtettem, hogy énekelni fog, ámbár lehet, hogy tévedek. Szabálytalan időközönként újra és újra rázendített , éneke azonban semmiképpen sem esett egybe mindig a kimerültség pillanataival, éppen ellenkezőleg, több ízben előfordult, hogy derekas munkában, vagy egyenesen vakmerő hajszában találta az evezősöket; de ez így is rendjén volt, jól összeillettek. Nem tudom, milyen mélyen élte át a mögötte ülő legénység lelkiállapotát,mert ritkán pillantott hátra, akkor is egykedvű arccal. Úgy tetszett, egyedül a tiszta mozgás hat rá, s lelkében összefűzi ezt a nyílt messzeséggel, melynek félig mélabúsan, félig eltökélten odaadta magát. Előresikló járművünk és a szembeáramló elem ereje szakadatlan őbenne talált nyugvópontot – időről időre fölösleg gyülemlett fel: akkor énekelt. A hajó legyőzte az ellenállást, ő, a varázsló azonban a legyőzhetetlent változtatta át hosszan lebegtetett hangok sorává, melyek immár sem ide, sem oda nem tartoztak, és ki-ki meríthetett belőlük. Amíg környezete a foghatóan közelivel folytatott meg-megújuló és győzelmes küzdelmet, addig az ő hangja a legtávolabbival tartott fenn kapcsolatot. és minket is messzeségek bűvkörébe vont. Nem tudom, miként történt, de ebben a jelenségben hirtelen a költő helyzetére ismertem, megvilágosult előttem helye és hatása az időben, valamint az, hogy bármi szerepkört nyugodt szívvel elvitathatunk tőle, kivéve ezt az egyet. Ott azonban el kell tűrni őt (Rainer Maria Rilke: A költőről.)”.