Egyfolytában félek,
Attól, amit érzek.
Homályosan látom
Az értelmetlen létet
Titkon tiltakozom,
Hogy mindezt elérjem.
De kevés vagyok, ehhez
Nagyon is értem.
Piciny csavarként,
A gépezet egésze működésre késztet,
Továbblépésre.
Pedig én megállnék.
Meg bizony, örökre.
Addig mindenképpen, míg nem nyílt a beszéd,
Míg a munka helyett a lebzselés a cél.
Míg nem tabu a közterek virága,
s nem közérdek védeni bronzszobrainkat,
rávilágítva a lopásra.
Míg nem látom, hogy van közös vasárnap,
S közös ebédje az egész családnak.
Hogy tanulhat a gyerek és van is rá oka,
S nem lesz munkanélkülié a friss diploma.
Hogy értelme volt az eddigi éveknek,
S nem volt hiába az elmúlt életed.
Hogy nemzeti ünnepek, méltó tisztelettel
Ünnepekhez méltóan, múljanak majd el.
Hogy beszélgessenek ismét az emberek,
S békésen, sör mellett eszmét cseréljenek.
Amíg csak ennyit is nem észlelek,
Én bizony megállok, mint a cövek.