Érzéketlen vagyok, mint a fák, mint a kövek,
és hallgatok, mint a fa, amit faragnak,
mint a kő, amit vésnek.
Érzéketlen vagyok, mint a higító marta rideg éjszaka,
mint a merengő fény, amely már soha sem tér haza...
Arcom remegő suttogó ujjaimba temetem,
testemet a rothadó ezerarcú vágy öleli át,
könnyeim belül folynak, meggörnyesztenek,
a keserűség minden sejtemen áthatol,
elgondolkodtat és közben mar, mar... szétmar.

Érzéketlen vagyok, min ta fekete-gerincű fogsor a testben,
érzéketlen vagyok, akár a test a földben mélyen,
karomban tartom még a tündöklõ habos kék eget,
a szeretet fertõzte szétfolyó arcokat, apró emlékeket,
amik eddig éltettek,
vállaimon még a világ tékozló temető-fája,
a téboly jelenébe szúrt kitines szégyen.

Karomban tartom még a meggörnyedő világ
tüdejének vöröslő eres bordáit,
az üszkös vonaglás lepte-süllyedő napot,
az éjszakát fénybe torzító nukleáris holdat,
a zajokba burjánzó névtelen elmúlást...

A penge fagyos görcsben tépi fel az ereimet... vérzek... vérzek...
elvérzek... mégis semmit sem érzek,
érzéketlen vagyok!

Érzéketlen vagyok, mint a test,
mint a dagadó erek,
és lüktetek, mint a test, amit sokkolnak,
mint az erek, amiket néznek.
Mások sírnak... én mosolygok,
mások kiásnak... én eltemetek,
mások élnek... én meghalok,
ti éreztek... én érzéketlen vagyok!

/1998/