AZ ŐSZ ALKÍMIÁJA

Hajh, őszi magyarság
(részlet)

Az Ősz, az Ősz s a magyar élet:
Olyan egyformák, miért beszéljek?

Nincs szépsége, de szépnek látjuk,
Átkozni kéne és mégis áldjuk.

El kéne dobni, százszor véljük
És százszor és mégiscsak leéljük.

Ady Endre

Az ősz megint összehozott bennünket egy új tanévre, új találkozásokra és a régiek újra felfedezésére. Ősszel, a családi szüret idején születtem, és valamiféle furcsa vonzalom fűz ehhez az évszakhoz. Az őszi derült ég alatt a kékek, zöldek, sárgák és vörösek mind fémesebbé, teltebbé válnak, minden pontosabban kirajzolt, mint a nyári hőség idején. Persze itt van a nyári napfény valóságának másik oldala, a ködök, lucskok és véget nem érő záporok szürkéje is. Az év így lesz lassan teljes, s aki egy kicsit is vágyik a teljességre, őszinte búcsút tud inteni az örök nyár fülledt álmainak. Az ősz beérlel és elengedésre tanít. A felhők cseppjeiktől, a fák leveleiktől és gyümölcseiktől szabadulnak. Termésfalak, szégyenlős burkok nyílnak, diók és gesztenyék gurulnak lábaink nyomában. A naphérosz elindul a lejtőn lefelé, útja az egyre fogyó fényben a kudarc, az elmúlás, a betegség, a halál felé viszi őt. De ahogy a történeteknek nincsen valódi kezdete, valódi vége sincs. Az újjászületés, a hajnal tudása az éjszaka legsötétebb óráiban is kiirthatatlan belőlünk, s aki akar, mindig talál társat egy forró teára.

A nyáron learatott búzaszemeket most a szőlőszemek követik az átváltozás útján. A kenyér és a bor útja megszentelt út, az új közösség kialakulásának útja. A nyáron megérlelt egyéni tudás már nem tud hova hízni önmagában, a feszülő héjak alatt a mélyben még él az egykori mag egységének halvány emléke. Az új közösség azonban innét nem képzelhető el, nem is sejthető. Az új bor új tömlőbe való. (Lk 5,37) A dombokon már közelednek a feltűrt ingujjú szüretelők, hozzák a kések igazságát. A csodamalom kövei, a darálók és prések feloldják az eddigi határokat, a testek megtöretnek a sötétségben. A cefre azonban még a tömeg, a massza metaforája, ahol sokan vagyunk együtt, de mindenki egyedül van, valóságos kapcsolatok nélkül. A gombák ős tudása megindítja az erjedést, majd eljön a tűz is, a hőmérséklet megemelkedik. Ez a viszonyba lépés, a tisztulás időszaka. A végén a részek egymást áthatva, egy új, átszellemített egységben, falaiktól megszabadulva felvihetők a napvilágra, mert kenyérként és borként készen állnak a lakomára.

Az őszpont a természet haldoklásának kezdete, Szent Mihály arkangyal a holtak bírálója, aki már a tél sötétülő kapujában áll, hogy kezében az ítélet pallosával fogadja a holtak lelkeit (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium). Az ősz azonban nemcsak szüret, vetés is. A kezdetek és a befejezések összeérnek. Tavaszponti társához, Szent Györgyhöz (a nép Gábor főangyalt Györgyre cserélte fel) hasonlóan Mihály is legyőz egy sárkányt, és megszabadítja a Napba öltözött asszonyt. Először a bennünk élő sárkányon kell győzedelmeskednünk. Belül, a föld alatt kell a fénymagnak kicsíráznia és ez a belső fény mentheti meg a sötétbe boruló világot, ha képesek vagyunk elindítani és a felszínre juttatni.