Mentális kaput rég lerombolva,
Messze tudva,messze tudva,
Mindazt hol ki s mi látja még az embert,
Üresen kongó,halálthozó csendben
Gyalogolván már csak a megszokott
A sík,nincs itt más semmi mi fájdalmat okozott.
Csak egy hang hallatja magát,
S kaparja a lélek hártyás,vékony falát,
Ambivalens kusza lélek ordít,
De a változatlan sík is hátat fordít.
Mindenhonnan üvölt a semmi,
Némely gondolatot e sivár helybe merni
Misztikumot hívni mint nyomasztó,
Ámbár lelkesítő maszkot,
S mögé bújva tarolva minden kasztot,
Menekülni,magamögött hagyni,
Itt gyökvonásból újabb négyzetet kapni,
Általa keresztbehúzván a keserű átlagot,
Mint a megszokott környzetből elszakított állatot,
Mely most rémült de később elfelejtvén a múltat,
Sosem látott erővel ,diadalittasan fújtat.