(ajándékba K. Petinek)



A vándorkomédiás merengve ült a gyalulatlan faasztalnál. Előtte fáradtfényű borospohár szégyenkezett a benne lévő olcsó nedű miatt.
-Mi lenne, ha ma eljátszanám magamat? - kapta fel hirtelen fejét a komédiás. - Ha csak egyszerűen én lennék. Nem bölcs király, nem ünnepelt lovag, nem beteg aggastyán. Kiállnék puszta valómmal, és odakiáltanék az összegyűlt népnek: Tisztelt hölgyeim és uraim! Ma én, én vagyok! Most igazak a könnyeim, valódi a kacagásom, hús-vér szívből szeretek, mint bármely egyszerű halandó. Nézzétek! Ma a pohár fenekére nézek és úgy fogok danolni, mint még soha!
Égő arccal pattant fel, s izgatottan járkált az ósdi szobában. Szeme villogott, karjai hadonásztak, kitárta magát, mint egy könyvet, hogy igaz történetet olvashassanak belőle.
De akkor tekintete hirtelen a tükörre tévedt, s meglátta benne magát előadásra kifestett arccal. Szánalmas volt rajta az őszinte felbuzdulás.
Keze a levegőből oldala mellé pottyant, ostobán fordult el a látványtól.
Oda botorkált az asztalhoz, felhörpintette a maradék bort.
- Ez nem kell nekik.. - suttogta nyöszörögve -, nem játszhatom magamat, ha azt akarom, hogy szeressenek...
Még egyszer belepillantott a homályos tükörbe, majd megadón leemelte a fogasról a palástot és csendben kilépett az ajtón.




(megjegyzés:
Már fönn volt egyszer, csak elnyelte a köd az átalakítások alatt.)