Szikrázó napsütésre ébredtünk. Az embernek ilyenkor még a kedve is jobb, függetlenül a gondjaitól.Ráhangolódván az őszre, meleg barna színeket kerestem a ruhásszekrényemben. Előkerült a hasított bőr bakancs és a kabát is. Harmatos fejjel nyújtóztak a nap felé a krizantémok, és a hóbogyók. Duruzsolt a motor hangja is, amikor elindultunk az autóval. Mintha csak érezte volna a ragyogó időt, simán kaptatott fel a lejtős úton velünk. Semmi pöfögés, rángatódzás, ahogy néha mostanában szokta. Halk zene szólt a rádióból, gyönyörködtem a tájban, a pilis csodálatos őszi színeiben. Csobánka felé vettük az irányt. Szép őszi, kiránduló időnek néztünk elébe, bár mi, dolgozni indultunk.

Ahogy ebben az idilli környezetben elmerültem, egyszer csak egy nagydarab valamit láttam közvetlenül előttünk, a kocsi orránál. Hogy honnan került oda és hogyan, nem tudom. Abban a pillanatban már csattant is hatalmasat, majd négy kis fekete pata kopogtatott a szélvédőn, hogy azonnal el is tűnjön, az út másik oldalán. Pár métert még mentünk a meglepetéstől, aztán azonnal megálltunk. Tíz méterre voltunk, akkor már láttuk, - a fiatal őztől. Még rugdosott a vékony pálcika lábaival, mint aki nem hiszi el, hogy a földön fekszik. Talán ugrani akart, át az úton. Még Ő sem fogta fel, hogy már nem ugorhat. Szénfekete szeme a felhőket nézte, s a lelke már oda készült sérült testéből. Még lélegzett, amikor egy szemből jövő, piros autó megállt, közvetlenül mögötte.

Egy nő szállt ki belőle, odament az állathoz és simogatni kezdte. Kértem, ne nyúljon hozzá. Ő azért csak nézegette továbbra is, és simogatta, beljebb húzta az útról, majd azt mondta, Ő nem hagyná itt, valamit csinálni kellene vele. Ő elvinné..Mondtam, hogy nem lehet elvinni, mert bejelentés köteles a vadgázolás, az illetékes erdészetnél. Még guggolt egy darabig mellette, s miután látta, az őz nem lesz zsákmánya, felemelte a földről a kis bak egyik letört agancsát és felénk fordulva megkérdezte: Ezt elvihetem? - Csak néztem rá, szó nélkül bólintottam, csakhogy menjen már.

Dezsavü érzésem volt: a nemrég elhunyt búvárbarátunk jutott eszembe, aki meghalt a tengerben, s miután megtalálták a holttestét, valaki levette a csuklójáról a vastag aranykarkötőjét..akkor, ott, azonnal.
Szentségtörés. A kis agancs is az őzbaké, még ha letört is. Hogy vihetné el azt bárki is. Kinek jutna eszébe? - gondoltam én!

Időközben - bejelentésünkre megérkezett a Pilisi Parkerdő képviseletében egy zöld dzsippel két ember.Megnézték, majd mikor megtudták, hogy a másik oldalról lépett elénk, közölték, hogy az nem az ő területük, és máris hívták a Budapesti Erdőgazdaságot. Mondták, negyed óra múlva jönnek. Amíg az egyikük telefonált, a másik hivatalosan is megállapította, hogy egy bakfis őzbakot ütöttünk el. Felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
A kis Bambi, már nem látta a felhőket, hanem ott csücsült rajtuk..Aztán lehajolt az őz fejénél, felvett valamit a földről, és zsebre tette. Akkor jöttem rá, hogy a másik kis agancsnak lett új gazdája.

Miközben továbbra is vártuk a másik erdőgazdaság embereit, egy katonai teherautó húzott el mellettünk, majd előttünk nem sokkal - befordult a szántóba. Hallottuk a csörömpölő motorzajt, ahogy a bozót túloldalán, egyre közelebb kerül hozzánk. Aztán csend lett, és két katonasapkás fejet láttunk kikandikálni a csipkebogyó bokrok közül. Minket néztek. Pontosabban az őzet. Kis idő múlva, ismét elindult a kocsi a bokrok túloldalán, és lejjebb állt meg. Annyira közel húzódott a bokrokban az úthoz, hogy azt gondoltam, átjön rajtuk keresztül - kasul. De nem, mert megint megállt. Körülbelül ott, ahol kitettük az elakadást, jelző háromszöget, szemben a holttesttel.
Egy terepruhás, fiatalember jött oda hozzám és megkérdezte, elvisszük - e az őzet? Csodálkozva néztem rá. Már, hogy vinnénk el? Nem a miénk? Sajnos elütöttük. De ettől még nem a tulajdonunk. Mert akkor ők elvinnék a fiúkkal este bográcsolni - folytatta. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Ott álltunk az úttest szélén, egy őz felett, a teste még szinte ki sem hűlt, s már nem tudom hányadik kocsi állt meg, hogy elvinné.

Miközben a katonák is eloldalogtak, megérkezett végre a rendőrség. Felvették a jegyzőkönyvet, megszondáztattak, igazoltattak és konstatálták, hogy valóban balest történt, minek következtében a Ford eleje rendesen összetört. Még nem érkezett meg akkor a másik erdőgazdaság képviselője, de ők biztosítottak bennünket arról, hogy megvárják, amíg elszállítják az őzbakot. Vigyáznak rá.

Mégegyszer, utoljára megnéztem, ahogy szelíd mozdulatlanságban feküdt oldalára fordulva, az út mellett. Magamban Bambinak hívtam, gyermekkorom kedvenc mesefilmje után. Beárnyékoltam a kis testet, mint egy takaró. Már nem is volt annyira szép a reggel, és eltűntek a hófehér bárányfelhők is az égről. Árnyék vetődött az útra, a kedvemre, a lelkemre, nemcsak az őzike testére. A kis őzbak lelke átsuhant felettünk, s az égi vadászmezőkre költözött, ahol nem járnak autók, és emberarcú keselyűk.