Ülök a semmi közepén.
Únom magam, mit csináljak?
Csak a semmi van, s benne én.
Sehol egy növény, vagy állat.

Csak összezárt fény és árnyék,
folyékony, s szilárd egyveleg.
Hidegen fénylő sötétség.
S mindez egy pontban szendereg!

Fantáziám életre kel,
hirtelen a pontra bökök.
Varázsujjam szikrát lövell,
S bolyonganak felhők, ködök.

Nagy robajjal tágul minden,
a sötétet fény osztja fel.
Izzó csillagok születnek,
s bolygókat szülve szállnak el.

S ím, megszületett a Világ!
Benne az idő vajúdik.
Élet szökken az anyagba,
és a tökélyről álmodik.

Mindig csak egy pici lépés,
míg megjelenik az EMBER.
Innen már csak az a kérdés,
mi legyen a jelennel?

Mert az ember olyan fajta,
kutakodik, keresgél.
Milyen jövö múlik rajta?
Világunk vajh' meddig él?

Hisz az ember ott ücsörög
a nagy mindenség közepén,
varázsujjával motoszkál
egy nagy piros gomb tetején.