Az apró kis oroszlánból most már egészen macskaképű kandúr lett.
Nyáron még nagyon úgy nézett ki, hogy nagy ragadozó macskát dédelgetünk. Aztán napról napra gömbölyödött a pocakja, megnyúltak a lábai, dús bundát növesztett és a feje is kissé kerekebb lett. Az árbocként lengedező farkincája pedig, mintha magasabban lenne. Egész csinos kis macska ez - gondoltam, mikor ránéztem. Persze vigyáztunk is rá, kivételezett helyzete volt a másik két cicával szemben, amit azok rögtön észre is vettek. Macskája válogatja, a fehér perzsa Samu úgy reagált, hogy egyszerűen elkezdte utálni a macskacsöppét. A másik, a fekete-fehér, izmos nagy kandúr - a Spicli - pedig úgy döntött, barátságban lesz vele. Sőt! Egész nap együtt hancúroztak, játszottak és kergették egymást hol a nappaliban - átugorva minden akadályt - így az ülőgarnitúrát is, hogy a kandalló előtt landolhassanak.

Szúrta is a szemét a Samunak, ez a hirtelen jött nagy barátkozás. Most már nem csak a kis újat utálta, hanem a Spiclit is. Mindkettőre fújt állandóan, ha fél méternél közelebb kerültek hozzá. Ebben a nagy játszásban, végül is felcseperedett az új Macskahalacskánk. Kamasz lett. Szertelen, szemtelen, ugrabugra és határtalanul hízelgő. Amilyen egy kölyökmacska. Pontosan olyan.
Már nem gondolt arra a helyre, ahová született, s ahol együtt dömöckölte cicamamája pocakján a tejbimbókat hat testvérkéjével.

Új otthonra lelt nálunk. Egyik hétvégén elutaztunk pénteken este, és csak vasárnap délután érkeztünk haza. Aggódtunk is szombaton, hogy vajon hogy vészeli át az első szabad ég alatti éjszakát a mi kis kamasz macskánk. Gondoltam, a Spicli, aki anyja és apja volt egy személyben, majd gardírozza…..

Ahogy begördültünk a kocsival az udvarba, szoborszerű pózban ült a kiskapuban, hatalmas bánatos szemekkel, s egyfolytában a kaput leste. Még a farka sem sepert körülötte...Akkor sem mozdult, amikor megálltunk a garázs előtt, csak mikor kiszálltunk a kocsiból, amikor mát biztos volt, hogy megérkeztünk. Mint a nyílvessző rohant ránk, s nem győzött dörgölőzni. Sztereóban dorombolt, hogy lehetőleg mindnyájan halljuk és
kígyóként tekeredett a lábunkra. Attól kezdve, hogy a lakásba léptünk, felváltva kéredzkedett mindenki ölébe. Belebújt a karunkba, hosszasan szagolta a ruhánkat és mindenkit megdömöckölt egy kicsit. Boldog megnyugvással szundított hol az egyikünknél, hol a másikunknál. Talán azt hihette, hogy nem lát többé minket. De most már tudta, hogy ez nem lehetséges, mert egy életre szóló belépőt kapott a szívünkbe. Pimasz macskamosollyal a száján hagyta, hogy a helyére vigyük, és hamarosan abbamaradt hangos dorombolása. Egyszerűen elaludt.