A régi kis fahídra fiú és leány szalad,
kilesni ott a napnak akácok fésülte rőt haját.
Viráglétüket mezővé lengető nyarak
hordják messze a gyermekkor énekét.
Szent fölöslegességgel hull az alkonyat,
de a felnőttkor már hazatérő lábnyomukba lép,
tekintetén madáretető és egérfogó
figyelme leng, körötte szükség oldalog.

Hűs megalkuvás a gravitáció.

A színeikre mégis úgy vigyáznak,
mint két virrasztó kenyérdarab,
két tarka foltjaként a nagykabátnak.
Gyűrűbe hajló háttal, nevetős árok oldalán
törzsükből varázsigék nyílnak lankadatlanul,
míg esőtáncuk járják egy rézbőrű isten mellkasán.