Csak egy úszkáló ŰR-embrió vagyok,
kozmikus magányom önmagam csarnokainak,
Tudtuk és láttuk egymáson, mint az örömről a bánat,
Hogy szerettük-e az életet, szülőföldemet, anyámat, apámat.
Feláldoztatok! Fel, hogy lehessek mártír, az égbolton, űrben, kozmikus fertőben,
mennyezeti angyal, távoli freskó…

Az érzelmek arra hívatottak, hogy érezzünk, testünk mohóságát, de leginkább a lelkünk gyengeségét a mindennapokkal, álmokkal, a megismerhetetlennel szemben, önmagunknak önmagunkért.
Pedig a penge oly buzgón keresné testünk,
s felnyitná újra és újra dobogó szívünk,
hogy mi vérünket adhassuk, az elmúlt időnek, és másik világnak, ismeretlenek.

Ti! Ti küldtetek ki a végtelenségbe. Ti, ti löktetek ki oda, hol kozmoszok repednek meg, s a Hold oly közeli. Rideg, vérfertőzte fényét naponta látom, pestisként áramlik a lét, mindennap harcot vívok önmagammal, önmagamért…
Hogy emlékezzek… mi voltunk, mi itt leszünk.
Az alku nem ez volt!

Nézzétek meg a dimenziók érlelte karom, csillag-jelű szemeimet, ahol a könny fáradt, fagyott keserűséggé ébred. Azt akartátok, hogy az űrben keringjek, hogy bolygókat tapossak el, ismerjem meg az ismeretlent, legyek fontos, neked, számodra, mindenkinek.
De itt fent minden magány lepte, sötétség fedte, túladagolt vénáim reggelente gyémánthegekké olvadnak. Nem ez volt az alku! Még ha elizium táplálja is testem!

Meghaltok! Egytől-egyig!
Nehéz száguldó égitest vagyok, testtelen ember, embertelen test.
Nem ez volt az a kibaszott alku!
Nem ez, nem ez! Értitek?!
Ti ott lent?
Ne nézzetek! Nincs nálam zászló. És már a Holdra sem lépek, csak hogy ellenszegülhessek!
Csak keringek, toborzott ŰR-szemét vagyok, elzárt egyén a világ elől, perifériák harcosa, kirekesztett és bizalmak gondterhelt teste…