Kávétól feketült lelkem andalgó bódulatba lassítá lépteim zaját. Lassacskán botorkáltam kis utcák siserehadán, hol még közvilágítás sem nyert helyet, legalábbis az égitestek pislákoló fényét nem számítva. Fényszóró berregett mögöttem hirtelen, s vészes vadhajhászsággal közeledett. Futó pillanatra elfordítám fejem, de szemeimbe éles villanás hatolt kevélyen. Mint pisztolygolyó szakítja a légnek leplét, úgy csapott meg a szélkörív, amint elhaladt volt mellettem, nem is beszélve az izzadt arcomra tapadó tincseim közé lihegett utca poráról, majd fülembe metsző sikoly hatolt, s durva szitkozódás. "Nem én voltam" - emeltem tiltakozón-védekezőn magam elé a kezem. De a kocsi tovagördült, s újra lehajtám fejem, hogy pillanatokon belül nekiütközzek, s egyensúlyom megtartásával küszködve maradjak talpon. Bár elnézéséért esengtem, nem hagyta el hang az ajakit. Fásult lassúságom végül ismét a földre rángatta tekintetem, s gondolatim gubancán akkor jutott át a látvány, amint egy vérhabban fürdő macska groteszk pózba facsart testének képe körvonalazódott előttem. "A Kegyedé?" kérdeztem mélán, halkan, s ha nem lett volna éppen dagadó holdkorong, még jelét sem láttam volna néma válaszának: az orcáján végiggördülő könnycseppnek. "Kérem, tartson velem egy percre" s fel nyújtottam kezem. Most először rámnézett, majd pillanatnyi habozás után belémkarolt és céltalan bolyongásba vezetett ritka szóval.