Annyira szeretem a hegyet.
Ilyenkor ősszel pedig szinte minden nap más arcát mutatja. Először elkezd halványan színesedni, aztán egészen erőteljes bordók és sárgák szövik át vetülékként a még zöld láncfonalakat. Mintha egy ügyeskezű parasztasszony szövőszékén készülne a tarka vászon. Őzikék riszálják fehér popsijukat, kamaszodó vadmalacok gurulnak ide-oda, még őrizve valami csekély csíkozottságot mellényükön. A rókák csak bután őgyelegnek az utak mentén, élvezik a nyár jóllakottságát. Ilyenkor el se tudom képzelni ki és miért akasztotta rájuk a "ravasz" jelzőt.
Aztán a fák teljesen ledobják öltözéküket, és csupasz, sötét ünneplőben gyászolják a nyarat. Testben, lélekben felkészülnek a hideg időkre.
Az erdőszéli szalmaszín réteken elszáradt ökörfarkkórók kutatnak sárga virágaik után. Na, komáim, azt már ugyan leshetitek!
Néhol, az árokparti vizenyősebb helyeken, sűrű sorokban hajlongnak gyors egymásutánban a bóbitás nádszálak. Mint valami kedves japán hölgykoszorú, alázatosan köszöngetnek a szélnek.
Csak az őszi vetés zöldell pimaszul a hegy lábánál:
"Várjatok csak, várjatok! Eljön még az én időm!"