Milyen jó lenne, ha az ember csak úgy, mindent kiírhatna magából, ami bántja, ami fáj, amit szeretne elfelejteni azáltal, hogy papírra vetette. Igen. Jó lenne, de nem így van. Mert amikor tollat fogsz, és írni kezdesz, akkor már egészen biztosan végiggondolod, végigéled mindazt, ismét, amit örökre szeretnél elfelejteni, meg nem történtté tenni.

Mindenkinek van ilyen története, hogy ne mondjam story-ja. Persze hogy van. Az élet hozza magával, és csak úgy megtörténnek a dolgok. Veled, velem és másokkal is. Van, aki könnyen túlteszi magát rajta, van aki, nem. És itt jön mentőangyalként az írás. Az pont olyan, - amikor leírod - mintha valakivel megosztanád a gondolataidat, valakihez beszélnél, aki türelmesen, szép csendben végighallgat. Nem mond ellent, nem oktat ki, hogy ezt másképp kellett volna, nem ad tanácsokat a jövőre nézve.Semmit. Csak meghallgat, és ez olyan megnyugtató. Aki képes meg, illetve leírni, amit ott belül hordoz, amivel naponta viaskodik, az sosincs egyedül. Szándékosan nem magányost írtam, hisz a két szó egyébként sem ugyanazt jelenti. Szóval nincs egyedül, képes nyitni mások felé, képes átértékelni a dolgokat - és ezt már írás közben is megteszi - és képes a megbocsátásra is. Általában. Tudom, hogy vannak olyan esetek, amikor ez nem lehetséges - mármint a megbocsátás - még akkor sem, ha már az idő homálya eltakarta a konkrét tényeket, de a keserűség, a rossz érzés, a megaláztatás izzadságszaga ott marad örökre.

Az ajándékcipő
(előzmények)

Akkoriban jó néhány éve, - de talán még ma is - nagyon divatos volt a médiában dolgozni.
Meg is érte, mert dőlt a pénz azokhoz, akik egy picit is jól forgolódtak. Az átkos időkben történt mindez. Soha annyiféle újság, magazin, hetilap és ifjúsági kiadvány - nem volt a sajtópiacon, mint akkoriban. Abban az időben kezdtek a cégek is rájönni arra, hogy aki vállalkozik, és ilyen-olyan befektetéssel létrehoz egy céget, annak bizony el is kell adnia a portékáját, és ez, nem nélkülözheti a reklámot. Ezért hát gomba módra szaporodtak a különféle lapoknál az értékesítők, kezdtek életre kelni az ügynökségek, akik specializálódtak egyes reklámszolgáltatásokra, később pedig már a full service-re. Egyre dagadt a kiadói háttérmunkások létszáma is. Elsőként a nagy, külföldről idetelepült kiadók ismerték fel, a médiumok felületeiben rejlő hatalmas pénzkaszálási lehetőséget.

Egy ilyen cégnél találkoztam a későbbi barátnőmmel. Akkor még csak kollégák voltunk, én ráadásul külsős, de együtt dolgoztunk. Együtt indítottuk útjára a még ma is igen népszerű női magazint, amelyet aztán rengeteg utánzat követett. Volt egy hasonló, szintén nőknek szóló lap, melynek már a neve is csodálatosan és titokzatosan hangzott, nagy népszerűségre számítottunk vele, sajnos rövid életű lett. Akkor, az igényes tartalmú lapokra nem nagyon volt vevő, olvasótábor. Persze nem egy - ma is jelen lévő, más témájú magazinok születésénél is bábáskodtunk. Szóval, jól éreztük magunkat a bőrünkbe mindketten.

A lényeg, hogy az évek során, én azt gondoltam, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Összejártunk egymással, megünnepeltük egymás születésnapját, névnapját, stb. Sőt! Volt, hogy karácsony délután együtt költöttük el az ünnepi estebédet egy étteremben. Együtt nyaraltunk a balatoni nyaralóban, és persze a pihenés mellett leszüreteltük az épp beérett szőlőt is. Aztán kis szívességeket tettem, mert kértek rá. Cserébe, hasonló kis szívességekért. Zajlott az élet, a barátnőmnek a budai luxus dombon volt lakása, számtalan házibulit és szilveszert töltöttünk el ott. Később aztán, a barátnőm, előrébb lépett, és a cégnél, vezetői beosztásba került. Ez persze a velem való viszonyát nem változtatta meg akkor. Legalábbis nem vettem észre. Viszont rá kellett jönnöm, hogy bizony vannak piszkos ügyletei, ahogy ma is a feketepénzes dolgokat nevezik.
Rengeteget keresett, nem is volt rá szüksége, de a pénz szüli a pénzt alapon, neki nemigen voltak határai. Erre még büszke is volt.

A házibuli..

Történt egyszer, hogy egy házibulira voltunk hivatalosak, aholis mint mindig, a "felsőbb körök" képviseltették magukat a szakmából is, és az Ő baráti körükből is. Ma már tudom, hogy ez egy gondosan összeválogatott "együttbulizós" csapat volt, és nem a véletlenek játéka.

Természetesen az elmaradhatatlan Óriásüveg pezsgővel, és nem kevés finom falattal feltankolva érkeztünk. A társaság már egészen jó hangulatban volt. A barátnőm lányai fogadtak bennünket, s a nagyobbik, mindjárt rácsodálkozott a cipőmre. Hozzá kell tennem, imádom a különleges cipőket, amik egyedivé teszik az ember öltözködését, ezért néha felemás cipőben is szoktam - mások nem kis meglepetésére - megjelenni. Ez, most, egy egyszerű fekete, törpesarkú, és nagyon hegyes orrú, belebújós, hasított bőr cipő volt. A dísze, egy a lábfejet átfogó aranylánc volt. Mutatós darab volt, az már igaz!
Nos. Megtetszett a barátnőm lányának, és megkérdezte nem vásárolnék-e neki ott, ahol ezt vettem, egy ugyanilyent? Dehogynem, szívesen - válaszoltam neki, - de előbb beszéld meg az anyuval, hogy megengedi-e, hisz nem kevés pénzbe kerül! Ő persze megengedte. Maradtunk ennyiben. S mivel megígértem, valóban vettem egy pár cipőt a lány méretében, amit a következő bulira szándékoztam magammal vinni.

A megdicsőülés. . .

Talán két hét múlva, a következő házibulira voltunk hivatalosak. Kezemben az aranyláncos cipővel, kicsit izgatottan szálltam ki a kocsiból a ház előtt. Ahogy felértünk, már a lépcsőházba kihallatszott a nagy ricsaj. Fene nagy hangulat volt, mint mindig. Ahogy beléptünk, a szatyorból az asztalra tettem a cipőt és szóltam a barátnőmnek, hogy meghoztam.
A blokkot a dobozba tették vásárláskor, most is ott volt a tetején.
Ebben a pillanatban villant egyet a barátnőm szeme, és a társaság felé fordult, kis csendet kérve. Elhalkultak. Most nézzétek meg! Hát nem édes! A lányomnak hozott egy pár gyönyörű cipőt ajándékba! Hát még egy ilyen nő nincs - hallottam áradozni, majd a nyakamba borult, megpuszilt megköszönve az ajándékot, egy pezsgővel teli poharat nyomott a kezembe. Hirtelen nem értettem miről van szó. De abban a pillanatban rájöttem, amikor összeakadt a pillantásunk a lányával, akinek a cipőt vettem.

Rákvörös arccal hátrált be a hálószoba felé, otthagyva az ajándékot a pulton, ahová tettem. Akkor jöttem rá, hogy ez a cipő ára volt. Egy pillanatig fürödhettem a dicsfényben, a társaságban, glória övezte fejemet, minden szem felém fordult, jóindulatú mosollyal nyugtázták, hogy igen, ez fantasztikus, majd tovább folytatták a társalgást egymással, ott, ahol abbahagyták.

Csak hárman tudtuk, hogy mi az igazság: a barátnőm, a lánya és én. Ez volt az első, de sajnos nem az utolsó tanulópénz, amit megfizettem azért, hogy néha a budai luxusdombon voltam vendég. Hát így mulat egy magyar úrinő!