Ha álmos nyári hajnalon, kelet felé mész,
A felkelőnap sugara, két szemedbe néz.
Vándorolsz utadon, és követ tested árnya,
Mehetsz szélben, hideg télben, köd szűrte homályban.

Arra vár szüntelen, hogy elibéd kerüljön,
És utadon előtted, szőnyegként terüljön.
Had legyen kedvedre, árnyékod képe,
Mielőtt a sötétség, újra színre lépne.

Megmutatja neked, az elferdült világot,
Láthatsz benne délceg vitézt, vagy elhervadt virágot.
Láthatod önmagad, sötét tükör képét,
Vagy életed eddigi legnagyobb vétkét.

Ha azt akarod vidámság, mit látni akarsz benne,
Mintha minden öröm, s bánat, egybe zárva lenne.
Megmutathat mindent, mit csak látni akarsz,
De megláthatod azt is, mit mások elől takarsz.

Fantáziád az, mi formálja árnyadat,
És megmutatja neked, a leghőbb vágyadat.
Benne van a szép világ, minden apró kincse,
S árnyjátékkal igyekszik, hogy szemed elé hintse.