Az angyal tünde-szárnya tollát
Nem láthatja csak a képzelet,
Egy napon varázslatra kérte
a táltost, aki megérti a szíveket.

A táltost, kinek minden erő fejet hajt,
Ki zöldléptű erdők nyelvén is beszél,
Tekintete morajló tengert csendesít,
S dobszó szaván repül, akár a szél.

Az angyal lelke titkos vágyát
repdeste szárnyával az égbe fel,
Verdeső szíve halk magányát
Sodorta a szél a táltoshoz el.

A táltos megértette a beszédet
A vágyón sóhajtó néma jeleket,
Az angyal bízott, titka célhoz ér,
Merengett, várt és reménykedett.

Óhajtása talán lehetetlen,
Teljesülését nem is remélheti,
Ki mások sorsát őrzi ezer alakban,
Boldogságát kereste s nem leli.

Ha égen-földön megtalálná párját
Nem sóhajtana csillagok alatt,
De végzete egy herceg, kinek
Palotája alant dereng a víz alatt.

Vágya a nem múló, egyetlen,
Hogy hercegéhez hasonló legyen,
Egy szirtre lebben, a mélybe réved,
Hol a boldogság várja odalent.

A táltos, titkoknak tudója,
Távolba révül, s dobjára csap,
A Föld szíve is belédobban,
Elpirul a Hold, elsápad Nap.

S a vad ütemre táncba kezdve,
Ősi dallam tör az égbe fel,
Egyre hangosabban szól az ének,
Mindent beborít az éjkék lepel.

Az angyal szárnyainak pelyhe
csillagfénnyé lesz, s a habokba hull.
Egy sellő úszik a hullámok hátán,
Ezüstuszonyára tengervíz simul.