Jól emlékszem arra a napra. Bénán feküdni, a saját nyelvembe fulladni – nem kifejezetten az a békés és szép halál volt, mint amire mindig is vágytam. A többi dolog persze adott: a már jó előre gyászoló, kék szemű, gyönyörű szerető asszony. Sarjaim és unokáim hada, kik feszengve álltak a fehér klórbűztől átitatott, villogó neontól vakító folyosón. Szép halálom lehetett volna, elégedetten hagyhattam volna hátra mindent. Nem így történt.

Elsuhanó évektől rothadó lelkem, örök kárhozatra várva, várta az órát, amikor végre kiszabadulhatott a testi béklyóktól. Öregségem utolsó húsz évére nem is emlékszem. Arany évek? Baromság. Testem megtört, nem engedelmeskedett többé. Az a fránya, pár centis vérömleny az agyamban elég volt ahhoz, hogy leírjanak. Hogy láthassam magam, ahogy rakosgatnak a tolószék és az ágy között. Hogy láthassam az unokáimat, ahogy pofákat vágnak a szemeim előtt. Hogy láthassam a feleségem imádkozni, hogy végre megszabadulhasson tőlem. Hogy láthassam a fiam, ahogy a mérgező cseppeket hónapok óta az ételembe adagolja. Megbocsátom neki, hisz jót akart. Hangosan nevettem tehetetlen börtönömben, ahogy könnytől csillogó szemekkel kérte bocsánatomat. Elképzeltem, hogyan mered rá bárgyú pofám, amiben már egyetlen izmot sem tudtam többé megfeszíteni. „Bocsáss meg, apa.” Barom… Ha tudná, hogy nem az átkozott mérge tette, nem marcangolná a lelkiismeret élete minden egyes ezután következő percében. De hát mindenkinek megvan a keresztje. Nekem is.

Hosszú évtizedekkel ezelőtt történt. Egy világválság mindenkiből kihozza az őrültet - védekezhetnék. Egy üveg gin, és egy kislány még inkább. Charlotte parányi kezei esélytelenül próbálták lefejteni magáról tagjaimat, miközben húsa végigvezekelte az eredendő bűnt. Tizenhárom sem volt. Öntudatlan testét jótékonyan zárta magába örök évekre a közeli tó. Nem hiányoztál senkinek, drága Charlotte…

Lassan elkezdődik. Érzem, ahogy a nyelvem bénán hátracsúszik, és majdnem teljesen lefedi a légcsövem. A kis rés nem tart életben, de ahhoz elég, hogy percekre meghosszabbítsa haláltusámat. Hangosan szörtyögve próbálja tespedt tüdőm visszaköhögni bugyborékoló nyálam. Charlotte lelke a kéjtől remegően lebeg a plafon fejem mellett lévő sarkában, ahogy az arcom lilára vált.

Hosszú évektől elgyötört lelkem végre megnyugodni látszott, ahogy bűzlő lényemet végre kiokádhatta magából élő húsból készült börtöne. Egy pillanatra végre ismét magam és egyedül voltam, ahogy fekete plazmaként körbe és körbefolytam az émelyítő bolygót a galaxis peremén. Éreztem, ahogy valahol messze belekortyol a levegőbe egy szűz test, aztán egy másik, és egy harmadik, majd még többen, újra és újra. Születések… Pillanataim voltak hátra, míg kiválasztom a megfelelőt, aztán jöhetett az újabb Törlés.

Aztán történt valami… Valami kiragadott a körforgásból a tér és az idő síkjai közti megbúvó résbe. A feketeség és az időtlenség kontraszttalan káprázatban vonaglott körülöttem, ahogy lélegezni próbáltam. Átjárta ereimet, csontjaimat, és éreztem a mindent, a semmit, az örökkévalóságot. Ez a Pokol… Tüzek, üstök, ördögök? Nevettem volna, ha moccanni tudok. Örökre itt maradok tehát, tébolyult merevségében eme mélyfekete őrületnek. A tétlenség, a mozdulatlanság, az időtlenség. Beteg lelkem bőven rászolgált már. Ez a Pokol…