Nagyváradról kora hajnalban indultak az ökrösszekerek, megrakodva. Csikordult a kerékabroncs, a nagy teher alatt, ahogy a kövön, gödöralján megcsúszott. Fel a hegyekre lassan haladt a szekér, aztán mikor Kolozsvár felé átértek a Királyhágón, még be is kellett kötni az egyik hátsó kereket, hogy mindenestől valamelyik kanyarban nehogy a szakadékba forduljon a kocsi. Aztán az első falu után kifújták magukat az ökrök, a kocsisok visszaültek a bakra, s az itatás már a következő faluban, Kőrösfeketetón volt, a Kőrös partján, ott ahol a völgy kiszélesedik, és sok kocsi elfér az út és a folyó sekély medre között.

600 éve gyűlnek össze az emberek, hogy begyűjtött terményeiket, hizlalt marháikat, apró jószágaikat eladják. Aztán megveszik télire a meleg pruszlikot – mellényt – a csecsszopós bárány bőréből készült kucsmát, a gyerekeknek meg a mézes kalácsot.
Ahol sok ember van, ott más portéka is van.
Először a mesterek árulták munkáikat. A kádárok a hordókat, a bognárok a szekereket, kubikus talicskákat, teknővájó cigányok… na mit? Méér, mire gondoltál? A méhészek a mézet, a viaszt gyertyának, a vadászok a hurokkal fogott vad prémjét, s a sózott medve talpat, különleges alkalomra.

Aztán jöttek az ügyes kovácsok, szekerük előtt a kovácsoltvas eszközök álltak garmadával, mögötte, hogy ne lássák, a fogat húzták. Akkor még a fogak errefelé olyan nagyok voltak az ember szájában, hogy három ember kellett hozzá, na meg a bátor delikvens. Szóval a kovács ilyenkor tiszta mándliját akasztotta a nyakába, még csak pár csepp vér volt rajt az előző kuncsafttól, aztán a két segítője, bátor emberünket a háromlábú székbe nyomta egy hírtelen mozdulattal, de úgy, hogy az feljajdult, levegő után kapott tátott szájjal, s mire újra észbe és erőbe szökkent volna, már kint is volt a foga. Hát ezért kellett három ember, eme egyszerű művelethez. Néha fájdalmas volt, mert volt, hogy a delikvens tiltakozott, hát a kovács, a fogóval a segéd kezét ütötte meg, de csak véletlenül, hát bizony olyankor az felszisszent, hogy az, neki fáj.


Először úgy hívták, hogy használt áru. Aztán valaki nagy flancosan kitalálta, hogy régiség. Ez nagyon tetszett mindenkinek, hát a sok ember ezért tódul oda minden évben, október második hétvégéjén.
Na nem 600 éve voltam ott először. Bár, fene tudja. Most hallom, hogy Boros őseim Erdélyben gyarapították régen nemesi és egyéb címeiket, esős napokon próbálták birtokaikat összeszámolni, de aztán mindig hirtelen kisütött a nap, sose értek végére, hát a rege erről, keveset szól. Igaz anyai nagyapámnak meg hajója volt Komárom fölött a Vág folyón, Negyeden, de egy nagy árvízkor olyan messzire került a folyótól, hogy hat ökörrel sem tudták visszavontatni, hát vadászkastély lett belőle. Kéményén meg a gólya rakott fészket. Így találkoznak a hegyek és völgyek, téli estéken a kandalló előtt a medvebőrön.

Na félre a dumával, először 22 éve voltam ott. Körbejártunk mindent, úgy érkeztünk a vásártérre. Még üveghutát is megnéztünk, fent a hegyekben, ma is látom szemem előtt a mestereket, hosszú fúvó szerszámukkal, ahogy a fa mintában forgatják a készülő poharat.
Kata és Dávid tátott szájjal nézte a Sebes Köröst, pedig ott ki van szélesedve. Igaz nagyon sokáig nem ácsorogtak, mert a túlsó oldal felett rögtön ott magasodtak a hegyek. A vízben és a parton nagy kövek voltak, gömbölyűre formálva és a Dávid azt hitte, hogy a hegyről gurulnak a folyóba, hát rángatta a nadrágszáramat, hogy menjünk innét. Meg a csizma is hideg volt neki, mert először vakmerően belegázolt egy kiöblösödött vízparti pocsolyába. Pedig a Kata bizonygatta, hogy a kövek nem a hegyről esnek le, hanem biztos a medvék hordják ide, hogy át tudjanak gázolni, vagy lépkedni a folyón, mikor a méhkasokat meglátogatják, és visszafelé nincs idejük úszni, hanem futni kell, mert a méhész utoléri őket, s a vasvillát dagadt hátsójukba döfi.
Nejem Kati, meg a két gyerek, nem is látott régiséget egész nap, mert nekik ez mind újdonság volt.
Aztán jöttem másik évben is újra, egyedül, kis Trabantommal. Meg is büntetett a rendőr, haver volt, mert papírral nem bajlódtunk.
Szóval vettem ezt azt, meg a cigány élet nagyon megfogott. De utána következett a meló éjjel-nappal, éveken át, hát egy szívszaggató sóhajtással éltem át minden vásári időszakot.
A cigányvér sem válik vízzé, szívem csak-csak odahúzott. El is mentem most 3 éve újra, Katival. Nekem egy beteljesült álom, Katinak kész rémálom lett. Neki nincs gyakorlata egy falusi faház emeletéről lebotorkálni éjjel, sötétben és a képzeletbeli telekhatáron, hátul megtalálni a kisajtót, melyre szívet vágtak ki, hogy a Nap azon világítson be. De a Hold akkor épp olyan volt, mint a kiharapdált görögdinnye héj. El is ment a kedve, szerencsémre, mert egyedül az igazi a vásár. Én persze akkor is rohangáltam virgoncan a sorok között, elkapott a vásárlási láz, mint Katát tavaly a Herolds-ban, s mint ő, én is számolatlanul szórtam a pénzt. S mint ő, én is, szórtam - az enyémet.

Az erdélyi ember a legrendesebb ember a világon. Csak a fránya határt ne lépje át. Otthon mindent, még a lelkét is neked adja, arrébb húzza fatuskóját a tűznél, hozz te is, ülj ide, megosztja veled ételét, italát, utóbbitól néha dobsz egy hátast, szóval mindent ad, csak fizesd meg. De aki a határt egyszer átlépi, azon valami furcsa zavarodottság vesz erőt. Valahogy a talajt veszti el, főleg szeme elöl. Mert az itt már nem ad, hanem követel. Pedig tartozik, mégis követel. Nekem pechem van. Szinte csak ilyennel találkoztam. Pedig soknak adtam munkát, soknak segítettem, mert szeretek náluk lenni, igaz még csak ötvenszer voltam, soknak adtam pénzt kölcsön, erős embör vagyok én, még jó hogy a tőkét vissza tudtam szerezni, de affektálni tőlük tanultam meg. Azelőtt azt se tudtam, mi az, meg a mondás, hogy „tartozik és követel”, nem is ismertem, most meg a tartalmát is megértettem. Azért kivételekkel magam is találkoztam, kiket tisztelek, szeretek. Később a tv-ben meg a mesében, ezer kiváló emberről hallottam, onnét valósi, de azok nem énfelém járkálnak. Ha így leírom, lehet, hogy ezután meg én utánam járkálnak???

Vissza a vásárhoz. Engem a szerelem visz oda. Volt hogy az órákba voltam szerelmes. Volt hogy képekbe, volt, hogy szőttesekbe, volt hogy köcsögökbe, volt, hogy egy szép menyecskébe. De jaj, ezt kihúzom, mert az asszony megtudja.
Szóval mondhatnám, hogy mindig a szerelem visz oda. Igaz is, meg nem is. Mert az igazi szerelem ott vár rám. Csak figyelni kell, csak résen kell lenni. S ehhez tényleg ott kell lenni.

Este sorban gyúlnak a tüzek. Portéka elrakva, letakarva, hajnalban harmat lesz. Füst egyenesen kígyózik fel Isten trónusáig, sok tátiszájú már elment, kezdenek fényleni az arcok a tűz körül. Még csak setétedik, s ekkor valahol a hegyoldalból, sohse láttam honnét, csak a kiszáradt szilfa csúcsa felől, megszólal a fáradt juhász, napot búcsúztató hangja egy tárogatóból. Csendben elnyújtva, meg-megakadva a füstoszlopokban jut el hozzám a lebilincselő muzsikaszó. Mikor első este meghallottam, nem is néztem fel a fák hegyébe, lent vártam, hogy a szamár előbukjon a sötétlő erdő alján, mögötte a birkák szaporázó lépéseikkel. De nem jöttek. Csak én nem tudtam, miért? Aztán hajnal hasadtával, elgémberedve nyújtóztam a kocsi mellett, minden takaró rám volt borítva, s újra finoman meghallottam az esti tárogató hangját. Először halkan, hogy fel ne riadjunk, aztán erősebben. Aztán biztos hirtelen hideg futott át rajtam, mert mire könnyem kicsordult, addigra félre kapva fejem, hallom, hogy a kocsim melletti sátor elől, fának dőlve egy klarinétos válaszol rá. A Mladin Zoli Kolozsvárról. Istenem, Istenem! Ez mennyei zene. A harmatban tisztán csendül fel minden hang. Fenn az Öreg, már tudom 86 éves, jajgatva vallatja hangszerét. Zoli tréfásan nagyot fú bele a hirtelen ébredő vásár párás levegőjébe, ketten beszélgetnek, érezni tisztán, hogy feleselnek, most a folyó zúgását nem is hallom. Szemem becsukom, égeti a könny az arcomat, szinte elszégyenlem magam, annyira élvezem e két embert. S összerezzenek, mikor nagy sokára kinyitom szemem, s látom hogy minden sátor előtt állnak az emberek, pokrócokba csavarva, ők is a zenés ébresztőt hallgatják. Újra elszégyenlem magam, hisz én azt hittem, hogy nekem fújják, az esti, balatoni boromért.
Hát ezért megyek aztán újra és újra a vásárba, ha eljön az ideje.
Hogy miért nem jött az Öreg tavaly? Hol búsul, vagy sír tokjába zárva az 1912-ben Budapesten készített tárogató? Nem tudom. Más sem tudta, Zoli sem jött.

De jött a Rudi, Tasnádról. Középmagas, jókötésű ember. Vidám, barátkozó, cigányokat meghazudtolóan alkudozó, egész sor sátorban árulja portékáját. Alkuszom, de keményebb, mint én. Aztán este megmutatja, hogy az csak az üzlet. Este megmutatja, hogy neki vajból van a szíve.
Nála nem ég tűz, csendben, a félhomályban térdére teszi a harmonikát s én tátott szájjal hallgatom. Egy gyerek gyertyával játszik mögötte a sátor sarkában, gyér fényénél körbe is nézek, hátha mögötte egész zenekar van, de nem. Egyedül játszik. De oly szépen, oly szívet szaggatóan, hogy beleborzongok. Hogy sebeimet gyógyítgatja, mert az Öreget siratom, megint nem jött. Közben felvidít, de nagy gazember, mert másik nótába kezd, csendesen énekel hozzá, s én sírok, mint a kisgyerek, ahogy becsukott szememmel is látom, hogy a koporsót éjszaka kiviszik a temetőbe. Ahogy a fiú kér bocsánatot bánatos édesanyjától, mert éjszakai betyár ő, s nem rendes ember.
Rudi, Rudi! Jó hogy nincs szállodai szobám, tudtam én, hogy miért jövök, tudtam én, hogy az igazi élet akkor van, mikor a tömeg elvonul. Tudom én, hogy azt a muzsikát szeretem, mikor a zenészek maguknak, maguk kedvére, egymásnak játszanak. Ezt keresem, próbálom elcsípni, szinte bárhol járok. Higgyétek el, ez az igazi zene, nem, amit kérésre, fizetségre játszanak. Gyere, hallgasd meg, nekem fogsz igazat adni.

Aztán minden nap végén, még csak takarják a portékát, én már ott ülők egy régi katonaládán, én akarok lenni legelől, mert a setétség leple alatt, bizony, mindenki ott tolong, mindenki hallgatni akarja az esti szerenádot. Ez a zenék zenéje, hát ezért megyek újra az idén is.
Rudi ugye biztos jössz? Ne vigyem hiába a cserszegi fűszerest.

Persze sok különleges ember van ezen a vásáron minden évben. Először is felvonul minden gyűjtő, ők több napon át, vadásszák a jó portékát. Minden jegyzett szakértő is itt van. Ősi nemese családok sarjai, régi rangok és rangban lévő emberek. Sokukat mindenki köszönt. A néprajzkutató Kallós Zoli bácsit, párszor voltam nála, kötöttem vele üzletet, népviseletes dolmányban jár. Igazi gróf Bujánovics Urat, tekintélyt parancsoló termetével, kedves szakértő beszédével. A mindenkihez önzetlen Györgyisor Ferit. Ő, aki a barátságot nem pénzért adja, ő csak úgy, barátságból.
Még láttam Gabriel pópát, Szamosújvárról, neki van a legnagyobb üvegikon gyűjteménye, nagy seftes a reverenda alatt, de már mindegy, már látszik, kézen fogva jár a halállal. Aztán itt vannak a bukaresti simlis cigányok. A kéregető félkarúak, az otthon felejtett lábúak. Messziről köszön Traján, a kehes cigány. A börtön sokat fogott rajt, most megint szabad. Többet tud ezüstről, ónról, kegytárgyakról, mint a sok pesti becsüs együttvéve. Ha megyek hozzá, mindig sonkával kínál. Robertó, az olasz kereskedő, ősz szakállal, szájában cigaretta. Brassóban álomszép fiatal cigánylányt vett feleségül. Szoktam látni, két bronzbarna kisgyerekkel, emelt fővel sétál el a Fekete Templom előtt, lakásuk felé.
Rézműves, pocakos, nagybajszú cigányom is itt van. Blazejből, feleségével. Már kétszer megmutatta, mennyi valutájuk van, bekötve egy keszkenőbe. Annyit még nem láttam, egybe, készpénzben… Ebből a faluból van itt a törpe növésű köpcös Viktor cigány is. Ló hasa alá bújva, fejét két első lába között dugta ki, úgy fényképeztette magát. Magas, szőke, világítóan fehér bőrű feleségével, aki sok pénzt megspórolt nekem, mert egyszer eszemet elvesztve kétszeres árat ígértem fali képeikért, de ő hazajött, s azt mondta románul, ha ez a magyar ennyit megad, akkor többet is ér, hát, nem adjuk! Ő a magasabb, ő dirigál, a Viktor csak bólogatott, köténye kötőéig ért. Azóta nagyon megbánták, mikor panaszkodtak a Györgyisor Ferinek, mindig ő a kísérőm és tolmácsom, hát románul, gúnyosan mondta nekik, egyszer volt Budán kutyavásár. Okos cigányok, megértették.

És a tömeg. Az összes pesti kereskedő. A most kezdő gyűjtők, a már dörzsöltek, a sok bámészkodó. A sok olasz és német. A gyűjtők, kereskedők és a busszal érkező turisták, mindegy kik, csak vegyenek.

Tavaly is megyek a fősoron, ki jön velem szemben? Kokó, szép nejével, egyik aradi gyűjtő kísérte őket. Köszöntem, mondom neki, jó itt látni fehérek közt egy európait. Velük dicsekszem arrébb barátomnál, de rossz helyen szóltam. Szerényen legyint, ő Lévai Anikónak tolmácsolt, Orbán nélkül, csak egy testőrrel volt ott, most mentek el, Kolozsváron lesz iskolaavató, arra siettek.

Megyek én is, újra, s jövőre talán újra. Valamit keresek. Azt hiszem régiséget. Pedig tudom hogy nem. Régi idők szépségét, sok mese, sok regény titkát fürkészem a meredek hegy alján, a patakpartján. Vagy csak állok a fahídon, s csendben hallgatom a víz zúgását. Barátaim siessetek, el ne késsetek, idén egy nappal korábban megyek, annyira hiányzik minden, hiányoztok nekem.
De érdekel egyáltalán valakit, hogy mi volt eddig, vagy mi lesz az idén? Ha igen, én ott leszek. És TE?

Keszthely 2007-09-24