Összetörni csak azt lehet, mi ép. Bántani, megtiporni is csak a jó, tiszta szívű embereket lehet, mert nekik van ahhoz elég kifinomult érzelem világuk, hogy érezzék a kegyetlenséget, amivel szembesülniük kell. Az elefántot hiába ütjük szőnyegporolóval, csak kinevet, felbőszül és eltapos. De csak ezekben az emberekben van meg arra a képesség, hogy újra talpra álljanak, és az elszenvedett sérelmeikért cserébe is szeretetet, őszinte és tiszta szeretetet osszanak még az elefántoknak is, és ez az… ez az, amitől igazán értékes emberek. Ez az, amiért a nagy átlag szereti őket, s bár időről-időre újabb és újabb elefántok tiprásaiból kell talpra állniuk, ők azok, akik erre mindig is képesek lesznek… akármennyire is fáj…

És fáj… mindig fáj, ha az embert azért tapossák a porba, mert jó volt… mert merészelt ember lenni. De ettől csak több vagy! Több vagy, mert bár most ott heversz a hatalmas lábnyom fenekén a sárba taposva, de ezt emberként teszed. Ott is ember maradsz, s ez az csak, ami számít. Fáj… igen, elhiszem, hogy fáj. De a sarat nemsokára megszárítja a nap melege, s mint holmi szürke por fog szép lassan leperegni ruhádról, s csak egy halovány folt marad majd a helyén… csak várd meg, míg az a suta elefánt kiáll a fényből, s szürke árnyával együtt arrébb vonul. Tudod nem érdemes az ilyeneket magadra venni. Ne hagyd, hogy ezek mély nyomot hagyjanak. Az elefántok már csak ilyenek. Hangosan kiáltoznak a magasba lengetve ormányukat, s azt hiszik mindenki fél tőlük, mert ők olyan hatalmasak, és erősek… Aztán jön egy kisegér, s sírva futnak suta lábaikkal. Gyávák… gyávák mind, csak akkor mernek tiporni, ha biztonságban érzik magukat… És érzik… tudják, hogy igazán senkinek sem kellenek. Csapatokba verődve lézengenek a pusztában.

De az olyanok, akik képesek minden körülmények között emberek maradni, s képesek őszinte szeretetet adni másoknak… az olyanok, mint Te mindig fontos részei lesznek a társadalomnak, még ha ezt nem is éreztetik. Az ilyenekre mindig szükség van, mert erőt adtok a másiknak a mindennapokhoz… az ilyen embereket mindenki szereti, csak nem mindig a legmegfelelőbb módon… önzők vagyunk, és gyarlók… emberek. De Neked… neked mindig lesz, ki segítő kezet nyújtson, ha a gödör fenekén fekszel, s bár jóllehet később az a kéz taszít vissza, de jön újabb és újabb segítőkéz mindig. Nehéz ezt elviselni… fáj… tudom, hogy fáj… de melletted mindig lesz valaki. És az elefántok? Ha egy elefánt elesik, a többiek nézik, sajnálkoznak felette, majd szó nélkül továbbmennek. Az elefántoknak senki sem segít… még ők sem egymásnak, mert csak ahhoz értenek, hogyan kell hangosan trombitálni, s hogyan kell érzéketlenül eltiporni mindent, mi útjukba kerül…

De Te nem tudsz más lenni. Ilyennek születtél, vagy ilyenné nevelt az élet… ki tudja? De ember vagy, s az is maradsz még a sárban is. Még mikor eltapostak sem a magad sajnálatával törődsz… még akkor is azon vagy, hogy annak a hülye elefántnak ne maradjon sáros a talpa… hogy vajon nem-e ment suta lábába tüske. És ez az amitől Te sokkal több vagy nála. Te nem rezzensz össze egy kisegér láttán, s nem kiáltod ormányod a nap felé lengetve vélt erődet, hatalmadat, mert neked erre nincs szükséged ahhoz, hogy mások elismerjenek, megbecsüljenek. Ha hallgatsz csendben, s semmit sem teszel, Te akkor is vonzod az embereket magad köré, mert érzik rajtad, hogy Te ember vagy… nem csupán ember… egy emberi ember! Aki tud őszintén érezni, szeretni, mert neked van lelkivilágod… benned szív dobod, s vér folyik. Te nem csak egy rakás szénatom halmaza vagy egy pohár vízzel vegyítve. De aki érez, s szeret… az nem mindig nevet!

De minden alkonyt pirkadat követ, s a borult ég is kiderül idővel… s akkor a napfény beragyog mindent. Csak ki kell várni a hajnalt… hidd el, eljön az!

2005. január 25.