Sosem ültem lovas kocsin. Hintón meg pláne! Hétvégén, meghívtak egy lovas kocsikázásra. Naná, hogy elmegyek! Szombaton, kettőre beszéltük meg a találkozót, Székesfehérváron a barátnőméknél. Terv szerint, majd egy kocsival megyünk tovább onnan.
De már útközben láttam, hogy nem érek oda kettőre. Kettő előtt tíz perccel, módosítottunk a „menetrenden”, miszerint, a Zámolyi úton, egy benzinkútnál találkozunk. Akkor tudtam meg, hogy az úti cél. Gánt. És a tölgyerdőben lesz a séta. Ha ez előbb kiderül, akkor a gánti elágazásnál is megvárhattam volna őket, de most már mindegy. A benzinkútnál vártam rájuk.Hamar odaértek. Pár perc múlva már száguldottunk is a cél felé. Előttem, őrült tempóban a BMV, mögötte én. Próbáltam lépést tartani velük, kisebb-nagyobb sikerrel.

De végül is megérkeztünk Gántra, pontosan fél háromkor. Egy eredeti parasztház előtti, hatalmas szomorúfűz alá gördültünk a két kocsival. Ugyanabban a pillanatban fordult mellénk a két fekete bársony ló húzta, lovasfogat. Ámulva néztem. Még teteje is volt, tehát esőben is nyugodtan lehetett menni vele. Elég nagynak tűnt, s mikor felszálltak rá a többiek, még akkor is. A kocsis felajánlotta, hogy átköti a lovakat a hintó elé, ha akarjuk. Jó. Kösse át! Amikor már a hintó gördült elénk, akkor jöttünk rá, hogy rossz választás volt, hisz ez meg túl szűknek bizonyult. „ Kis seggűek előre, a nagyseggűek hátra”! Adta ki a parancsszót a barátnőm férje. „ Ha ez célzás akart lenni Lajos, akkor előbb a távcsövet is tedd fel!” – mondtam hangosan. Harsány nevetések közepette elhelyezkedtünk a hintón, ami négy személyes volt ugyan, de a kocsissal együtt, most öten ültünk rajta. Ő kisseggűnek titulálta magát, s a két mellette ülő fiú között, egészen előrecsúszva hajtotta a lovakat. Végre elindultunk, s a két barátunk, máris öltözködni kezdett, mondván, hogy a fák között hűvös lesz, mert a lombok lefogják a napot. Én élveztem a langymeleget és a szűrt fényt. Majd az erdőben! Ha ott hűvös lesz, felveszem a kabátot én is! De most jó. Minden tökéletes!

Mikor elindultunk, abban a pillanatban kezdtem el félni. Csak kicsit. Aztán az első tócsánál, már nagyon. Meg is kérdeztem bátortalanul: „ Felborult már valakivel ez a kocsi?”. „Áááááá Még sosem!” – volt a válasz. Ez biztos? – akartam ráerősíteni. „Nem!” – volt a felelet. Jézus! Akkor ez fel is borulhat velünk! – tudatosult bennem. Attól kezdve, az egyik kezemmel kapaszkodtam hátul, a másikkal meg kitámasztottam jobbra, mintha vitorlás hajón ülnék a Balatonon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy közben nem élveztem a csendet, a langyos napfényt, amely áttört a lombkoronákon és szemünkbe világított, a szitakötőket, az ősz színeit az erdő fáin és bokrain. És persze a két csodálatos lovat. Még sosem kerültem ilyen közelségbe egy ekkora állattal, mint a ló. Messziről tiszteltem és szerettem őket. És most! Most itt voltak előttem karnyújtásnyira.

Meg is álltunk egy sóderdomb akadály miatt, aminek a másik oldalán volt, a rég-múltból itt maradt szénégető Kénytelenek voltunk gyalog átmászni a kupac másik oldalára, a kocsis addig várakozott az erdei úton ránk. Meredek út vitt a szénégető völgybe. Learaszoltunk, és hihetetlen látvány tárult elénk! Az ősi mesterség mutatta magát, ami az idők folyamán egy cseppet sem változott. Itt megállt az idő! A hatalmas fa boksák, amik már csak gyújtásra vártak, méltóságteljesen és titokzatosan meredtek az ég felé, mintha jelzésre várnának onnan fentről, az indulásra, vagy valamire. A hihetetlen mennyiségű farakás, szabályos hasábokból, mértani pontossággal körberakva, felslihtolva egymásra, középen és az oldalain kis lyukakat hagyva a lélegzésre, indulásra készen álltak. A boksák körül, hatalmas faszén törmeléken bukdácsolva, többször körüljártuk a hatalmas kört. Aztán a napos oldalán, egyszerűen rádőltünk a boksa oldalára és élveztük a csendet.

A rövid szieszta után, visszaindultunk a lejtős úton felfelé, a kocsihoz. Akkor támadt az ötlet! Néhány képet készítsünk a kirándulás megörökítésre. Nosza! Bátortalanul megkérdeztem a kocsist, harap e a ló. Ááááááááá, szelíd jószágok ezek – volt a válsz. Akkor, odasétáltam a baloldali feketeséghez, és az orrára tettem a kezem. Puha bársonyos, semmihez sem hasonlíthatóan finom orra volt. Mozdulatlanul tűrte a simogatásom. Mikor épp kattant a gép, hirtelen elfordította a fejét. „húzza vissza bátran” – szólt rám a kocsis. Így aztán, szelíd, de határozott mozdulattal, visszahúztam az arcomhoz a ló fejét. A leheletét is éreztem. Ő is az enyémet. Kettőnk közül, valószínűleg, én izgultam jobban. Ezt Ő nyilván tudta, és nem mozdult, amíg a fényképezőgép el nem kattant. „jó paci” –mondogattam magamban, amit Ő megérthetett, mert simult a tenyerembe. Eszembe jutott, hogy valaki nemrégiben, - nyilván sértésnek szánva – azt mondta rám, lóarcom van. Hááááát! Ha ilyen egy lóarc, akkor vállalom!

Csodálatos látvány volt, a hatalmas fekete szemeivel, a tág orrlyukaival, a hihetetlenül finom, bársonyos bőrével, ahogy engedte magát – nekem.. Mi voltunk a legszebb páros. A két lóarc! Meghatározó élmény ez a mai lóbarátkozás. Eddig is szerettem a lovakat, de csak tisztes távolságból. Most már, talán közelebb kerültem hozzájuk. Hálás voltam neki, hogy megengedte nekem, velem, ezt a fotót! Fürgén felugrottam a helyemre, és máris indultunk vissza. Már nem kapaszkodtam. Bíztam benne. Ha Ő magához engedett, akkor vigyázni is fog rám. Úgy húzta végig a hintót az erdőn, hogy éreztette velem, nem kell félnem. Ettől kezdve élveztem igazán, a kocsikázást! Már csak az erdőre figyeltem, a színekre, a madárdalra, és a fák törzsénél ácsorgó, minket bámuló szarvasokra. A lenyugvó nap simogató fényében sütkéreztem. Tökéletes harmónia! Így értünk vissza a szomorúfűz alá, ahol a kocsinkat hagytuk. A kapuban már német vadászok vártak ránk, távcsöves puskával a vállukon. „Vigyázzatok, vigyázzatok, óvóhelyre elbújjatok”!.- kántáltam magamban, az útmentén látott szarvasokra gondolva.

Mikor leszálltunk a hintóról, a kocsi felé indultunk. Az „én lovam”, egy hatalmas adag, lócitromot nyomott a földre, mintegy búcsúzóul. A kocsis elnevette magát: „ A rózsák alá nagyon jó!”.- mondta.

De én, tudom, hogy nem a rózsák alá szánta…….hanem nekem, ajándékként – sok szerencsét kívánva!.