H a r a n g s z ó

Ó, jöjjetek, hívek… /327. dícséret/ Ünneplőbe öltözött lélekkel


Vasárnap reggel, inkább már délelőtt van. Elaludtunk. Templomba szeretnék menni. Már lefekvéskor elhatároztam. Néztem is az órát többször, de tovább aludtam. Elkéstünk, a keszthelyibe már késő menni. Nincs baj, elmegyünk Hévízre, az utána kezdődik. Megtaláljuk az utcát. Könnyű leparkolni. Sétálunk, páran várakoznak, még nem mentek be. Elmegyünk a bejárat előtt, egy gömbölyű koronájú fától nem látjuk a homlokzatot, még lépünk párat, aztán visszanézünk. Meglátom a harangot, csendesen várakozik, fent a boltíves ablakban, ott lakozik. Szemből látom. Belém karolva néz Kati, ő is felfelé. Felrémlik, hogy álltam én már a harang másik oldalán is, ott fönt.
Ott fönt, akkor, szemem magasságában, a harang közepén felirat volt. Betűztem, olvastam, ismerősen csengett, a név, az adományozta szó után: Boros Károly és családja.

Akkor szerelték fel. Az öntő mester, Gombos Miklós Őrbottyánból, tisztelettel lépett hátra, a harangra mutatott, szólt, most ön jön, s nézett rám. Tudtam, a lehetőséggel engem tisztel meg. Zavarba hozott. Se kötél, se egy kar, hogy lehet így harangozni? Megilletődve, segélykérően, néztem rá. Lökje meg kézzel, mondta szinte súgva, mintha figyelnének bennünket. Felbátorodva odaléptem, két kezemet a hűvös bronzra tettem, vártam egy pillanatot, szememet lassan csuktam be, éreztem a peremen körbefutó szalagdíszítést a tenyeremmel, s óvatosan meglöktem. Mozdulatommal bizonytalanul kísértem. Átéreztem a hely varázsát, részese és tanúja voltam egy nagy pillanatnak. A lélek születésének. A harang a templom lelke. Hangja a lélek szava.

Először indul a harang szoknyája kifelé az utca felé, és a nyelv - én úgy hívom, a szív - először ér hozzá. Lágyan, csendesen, még erőtlenül, akárcsak én. Aztán felém indult, kissé megemelkedett, s mint hintát a holtponton löktem meg, nevem alatt, most már erősen, büszkén, felbátorodva, mámorosan, megittasodva. Erős hangja meglepett, hátrébb léptem én is, összerezzentem, jóleső borzongás futott végig rajtam, éreztem, hallottam, hogy hangja messze száll. Tán sokan fejüket kapják fel, ily szokatlan időben mi lehet ez az ismeretlen hang Hévízen, a dombtetőn, az üdülők fölötti utcában? Hallgattam a harangot, ott közvetlen mögötte, bántóan erős volt fülemnek, mégis jól esett. Ismerkedtem vele, engedtem magamba, s hallgattam. Könnyes szemmel, mint mikor az ember saját gyermekének felsíró hangjában fürdeti meg fülét.

Az én harangom, a mi harangunk, a templom harangja, a mi családunk ajándéka.

Atyám halld most Te is e hangot, orcádat fordítsd felénk, tekints reánk!
Hévíz városa! Itt élő és itt sétáló idegenek, fogadjátok magatokba ennek a harangnak a hangját. Tiszteljétek, szeressétek és értsétek szavát. Templomba, imára hív.
S mint vezényszóra, ebben a pillanatban megmozdul a harang. Először megkondul, majd szabályosan szól, bim-bam, bim-bam, bim-bam. Itt az idő, beharangoztak, induljunk.
Megfordulunk Katival, pár lépés a bejárat, kedves idegen nő invitál, nem ismer minket, jöjjenek be, mindjárt kezdődik.

Gyerekkoromban, Várdombon, ha egy házba bementünk - Isten hozta nálunk! –köszöntéssel fogadták a vendéget. Köszönöm, magam is úgy igyekeztem! Volt az illedelmes válasz rá. Én is ezt mondom a kedves nőnek, de ő városi, nem érti szavamat, csak látja, hogy határozott léptekkel megyünk fel a lépcsőn. Elöl én, utánam Kati.

Beérve, a harang hangja elhalkul, a nagyajtót becsukják, az orgona megszólal. Állva, kezünket összekulcsolva elmondjuk rövid imánkat a padban. Leülünk. Szívünket kitárjuk. Jöjj Atyám, nézz le reám, hallgasd meg könyörgésemet, én már itt vagyok! Kezdődhet az Istentisztelet.
Kati csendben ül mellettem, tudja, lelkemben, gondolataimban, én már máshol vagyok, messze járok. 2007-09-25 Boros Károly