Én csak piros vagyok, rőt,
Te minden színekben tündökölsz.
Én csak vad vagyok, gaz,
Te szelídségeddel gyönyört fakasztasz.
S bár csak társaimmal vagyok aki vagyok: virág,
szép talán nem is, csak ragyogó tűzszirom,
méla zivatarban hajladozó néma rab.
S Te magad vagy önnön öröm,
üdeséged brokátja meg-meg libben az erdő-szélben.
Ne hidd, ne félj, nem nőhetek fel Hozzád,
szakítson le bármily szenvedély:
bizonyságvágy, szeretet; elhullok nyomban.
Büntetésem, hogy saját vérem ontsam.
S Te örökkön virulsz, de nem nekem,
mosolyt csalsz, de csak egyet,
s ha a lélek-dúladalom kihűl, nem táplálnak,
arcod kifakul, ráncba rongyolódik,
de könyvbe zárnak, feledés emlék-kútjába...
Azonban én új leszek újra, esetlen egykén,
de a mezei mikádó hadonászása kacajra fakaszt,
hogy a halk léptű Ninnát mosollyal fogadjuk.
S én vagyok szép igazán, nélkülem a rét is kopár
s nélkülük senki vagyok én, ki hangosan dalolok:
múlandó vagy orchideám