Egyszer régen, nagyon régen, már nem is emlékszem mikor, de volt egy hatalmas hegység. De olya hatalmas volt, hogy a Himalája csak egy apró, pöttöm kis bolha volt hozzá képest. Csúcsa messze felnyúlott a felhők fölé, hol még a madár sem jár. Két hatalmas szirt között vol egy gyönyörű kis völgy. Csodaszép erdő, benne egy aprő kis tisztással. Apró kis, kövekből épített házakban éltek itt a törpék. Szépen, csendben, messze a világ zajától. Boldogok voltak mindannyian, mert itt bőségesen éltek, s vígadtak. Kivéve egyetlen törpét. Szegény állandóan szomorú volt, s folyton kesergett, mert nem szerették a társai. Nem szerették azért, mert másképp nézett ki, és kilógott a sorból. Óh, jajj! Mennyire szeretett volna ő is a többiekkel együtt játszani, mulatozni. De nem lehetett. Szerencsétlenségére elég csúf és kicsi volt szegény, még a törpék mércéje szerint is. Teste apró, háta púpos, a feje pedig tele volt szemölcsökkel. Az orra hatalmas, és rútul ágaskodtak rajta magasba a náluk nem túl megszokott szőrszálak. Kicsúfolták ezért, s kitaszították, pedig ő soha nem bántott senkit. Kedves volt, mosolygós, és a sok iránta tanúsított gonoszság ellenére szerette a törpéket, és ha valakinek gondja volt, ő volt az első, aki segített. Szerette ezt a helyet, ahol született. De köszönetet soha senkitől nem kapott. Igaz nem is várta el. Így volt ez már kicsi kora óta, s mivel társaival nem tudott meglenni, folyton az erdőben kóborolt, és gondozta az erdő állatatit. Persze amikor nem kellett dolgoznia. Azok legalább szerették őt. Nem foglalkoztak a kinézetével, csak a jó lelke érdekelte őket. De ettől még ugyanúgy fájt neki társai megvetése. Munkaidőben kicsit jobb volt, mert nem volt idő rá, hogy bántsák, s mivel nagyon jó munkaerő volt, elviselték maguk között. Nehéz a munkájuk, ők építik ott fent a hegyek csúcsai között a szivárványt. Apró színes virág szirmainak illatos nedvéből. Nem könnyű feladat ez ilyen aprócska lényeknek. De hát muszály. Ez szükséges ahhoz, hogy élhessenek. A szivárványon átsütő napsugarak különös, földöntúli erővel tölti fel őket. Ha ez nincsen, meghalnak.

Történt egy szép verőfényes délutánon, hogy a törpék a munkából hazafelé eltévedtek. Magam sem tudom, ez hogyan lehetséges, de hidjétek el, így történt. Eltévedtek, s egyre csak beljebb, és beljebb gyalogoltak a számukra ismeretlen sötét, és vészjósló hangokkal teli erdőben. Lélegzetük ólomnehéz. Részben azért, mert a levegő nagyon párás volt, részben azért, mert iszonyatosan féletek. De nem mind. A kis csúf törpe nem félt. Ő már annyi rosszat elszenvedett, hogy félni sem volt képes. Inkább társait féltette.


Már lassan egy álló napja bolyongtak a félelmetes erdőben, de nem találták a hazavezető utat. Sőt, egyre beljebb kerültek, s egyre vérfagyasztóbb, és ridegebb volt a hely. Elfáradtak. Megálltak, s úgy döntöttek pihennek, akármi is legyen. Tüzet gyújtottak és megbeszélték, hogy egyikőjük állandóan őrködni fog, nehogy váratlan meglepetés érje őket. Kijelölték az első őrt, majd mind elaludtak. Néhány perccel később maga az őr is elszenderedett. A rút kis törpe furcsa álmot látott, melyben látta mindanyiukat pont ezen a helyen, pont így aludni, s valami mást is még. A fahasábokat nyalogató lángnyelvek között egy gyönyörű női arc vonalai látszottak kirajzolódni, mely csak nézett a kis törpére, majd mintha szólt volna halkan.
-Drága kis törpe, te kedves. Oly sokat szenvedtél már, de hamarosan te leszel a legnagyobb törpe, aki valaha élt.
-Én? Miért pont én? Kicsi vagyok, csúf és nyomorék.
-Erre születtél. Ez a te sorsod, meglásd! Hamarosan te leszel a legnagyobb törpe.
És ezzel szertefoszlott az arc, csak a vadul táncoló lángnyelvek és a velük sercegve harcoló fahasábok maradtak. A kis törpe álma véget ért, ismét mélyen aludt.

Egy sötét barlangban ébredtek. Valaki észrevétlen odacipelte őket az éj leple alatt. Amint próbáltak felkészálódni, lánccsörgéstől zengett a barlang. Lépteik nehezek volta a lánc végére rősített vasgolyó súlyától. Meg voltak rémülve, nem tudták hol vannak, és hogyan kerültek oda. De nemsokára közeledő léptek zaja váltotta fel a láncaik csörgését. Mikor meglátták a lényt, majdnem szívrohamot kaptak. Hatalmas, közel két méter magas. Majdnem úgy nézett ki, mint egy ember, és ez már önmagában is viszolygással töltötte volna el a törpék szívét, de ez még rosszabb volt. Kékes testét pikkelyek fedték, s végtagjain hatalmas karmok jelezték, hogy nem jó dolog nekik ellent mondani. Szeme akár a macskáé, úgy világított a félhomályban, s fülei olyan aprók, hogy alig látszottak. Sárgás fogai sem voltak túl nagyok, de tűhegyesek. Ahogy egyre közeledett a cella felé, a törpéket annál jobban öntötte el a félelem. Szinte mozdulatlanná dermedtek, s csak kicsiny lábaik remegése keltette némi mozgás látszatát. De a kis rút törpe nem remegett. Ő nem félt, inkább valami furcs érzés uralkodott el rajta. Nem tudta mi ez, de olyan volt, mintha egy közelgő rossz dolgot élne meg előre. – Mintha sebesen szaladna, mert üldözik. De kik? Azt nem látja, de tudja, üldözik, s életek múlnak azon, hogy ő milyen gyorsan tud futni. Szíve hevesen ver, s lábai fáradnak, de ő csak fut. A verejték patakokban folyik az arcán, s szinte érzi bőrén üldözői kénköves lehelletét. – De itt vége, nem lát többet. Szokatlan érzés volt ez számára. Soha eddig még nem érzett ilyet. De mi volt ez? Biztos csak hallucinált a ránehezedő nyomástól. Legalábbis ő így gondolta. Eközben a hatalmas szörny megérkezett a zárkához. Elővett egy kulcsot és bedugta a zárba, majd hatalmas kattanás kíséretében az ajtó kitárult. A törpék félelmükben addig hátráltak, míg a fal engedte, s aztán rettegve várták, mi következik. A lény belépett a szűk, ámde magas ketrecbe, s a törpékre szegezte mutatóújját.
-Ti most velem jöttök! Aki ellenszegül, azonnal halál fia.
A törpék meg sem próbáltak ellenkezni. Szó nélkül követték a szörnyet, aki nehogy kicsiny rabjai lemaradjanak, lassúra fogta lépteit. Hosszú, nagyon hosszú barlangfolyosókon haladtak végig. A falakon pislákoló fáklyák fényében szinte láthatóvá vált a félelem, mely ott lebegett közöttük. A folyosók csendjét a menyetzetről csepegő vízcseppek kőhözcsapódása, és a láncok csörgésének furcsa ötvözete töltötte be. A törpék nehéz szívének úgy tűnt, mintha már évek óta gyalogolnának, pedig alig tíz perce. Lassacskán egy terem körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ahogy közelebb értek egy furcsa, sziklából kifaragott trón körvonalai váltak láthatóvá. Nemsokára meg is érkeztek. Ott áltak a hatalmas kőmonstrum előtt, melyből egy másik szörny nézett le rájuk szinte szikrázó, világító szemekkel. A lény, ki idehozta őket térdre parancsolta az összes törpét.
-Ő itt a királynőnk! Adjátok meg a tiszteletet, vagy menten meghaltok!
A törpék szótlanul engedelmeskedtek, s remegő lábaikkal térdre ereszkedtek. Csak a közöttük lebegő félelem nem hajlott meg a királynő akarata előtt, sőt büszkén kihúzta magát, s a törpék vállára nehezedett tetemes súlyával. Ekkor érdes hang törte meg a csendet.
-Ti betolakodtatok a birodalmamba. Ezt senki halandó nem teheti úgy, hogy élve távozik.
-De mi csak elté….
-Halgass féreg törpe! A királynőt senki sem szakíthatja félbe. – Szólalt meg kísérőjük.
-Nálunk – folytatta a királynő – nagyon törékeny az egyensúly. Egyetlen betolakodó ostobasága is tönkretehet és elpusztíthat mindent. Ezért ki ide beteszi lábát, a foglyunk lesz, s haláláig kőfejtőnkben fog dolgozni. Rengeteg kőre van szükségünk az egyensúly fenntartásához. Ezt ti fogjátok az elkövetkezendő években kiterlmeni kínkeserves munkával. Most már tudjátok mi a dolgotok. Takarodjatok a szemem elől. Aki egyszer is tiltakozni, vagy szökni mer, azonnal sárkányeledel lesz!
-Gyerünk vissza a cellába! – szólalt meg a kísérőjük. – és bíztatásul megbökdöste az egyik törpét.
A királynő hangja úgy csengett a törpék fülében, mintha a végzet harangja szólalt volna meg. Jól tudták, a szívárvány éltető ereje nélkül hamar elgyengülnek és elpusztulnak. De nem volt mit tenni, meg kellett hajolni a sors kegyetlen akarata előtt. Túl kicsik és gyengék ők ahhoz, hogy felvegyék a harcot a hatalmas, éles karmokkal. Míg a többiek a félelmeikkel voltak elfoglalva, a rút törpe egész visszaúton azon törte a fejét, miféle egyensúlyról beszélhetett a királynő. Ez lehet szabadulásuk kulcsa, hiszen ők is egy egyensúly miatt maradnak életben. Ha ezt meg tudják szüntetni, akkor szabadok lesznek. – Nemsokára te leszel a legnagyobb törpe a földön. – Visszhangzott a fejében az álomhang. Oly lázasan dolgozott az agya, hogy majdnem orrabukott egy kiálló kőben. Furcsamód nem ahhoz a cellához érkeztek meg, ahonnan jöttek. Ez sokkal nagyobb volt, és tele volt szerszámokkal. Volt itt minden féle méretben csákány, hogy bárkinek legyen, ami beleillik a kezébe. A szörny bezargatta őket, leszedte lábukról a láncot, majd mindegyikkel felvetetett egy-egy csákányt.
-Most pedig irány dolgozni féreg törpék! – Harsogta torz hangján.
Elvezette őket a kőfejtőbe, ahol már számos rabszolga dolgozott. Volt köztük troll, óriás, goblin és még egy-két ember is. Mind soványak és tikkadtak voltak, némelyik már alig bírta a magasba emelni a csákányát. Szánalmas jövőkép tárult a törpék szeme elé, de nem volt sok idejük, hogy ezen merengjenek. Egy korbács csapott le hirtelen a semmiből közéjük jelezvén, hogy elkezdődött a jövőjük. Azon nyomban ugrottak is a többiek közé, és nekiveselkedtek a munkának.

Így teltek napjaik, miközben a rút kis törpe azon töprengett, vajon mit jelenthet az álma. Talán a szabadulásukat, gondolta. Esténként kaptak valami kevéske élelmet, de ez nem pótolhatja a szivárványt, s erejük egyre jobban fogy. Már nem bírják túl soká. Miközben ezen gondolkodott észre sem vette, hogy rabtársai már mind elaludtak. Már épp ő is példájukat készült követni, mikor ismét megjelent előtte a gyönyörű arc. Most ott lebegett a feje fölött, s valami földöntúli fényesség sugárzott belőle. Rámosolygott a rút törpére, s megszólalt.
-Nemsokára te leszel a legnagyobb törpe, aki valaha élt a földön.
-Kérlek, mondd, miről beszélsz?
-Erre születtél, ez a sorsod. Naggyá lenni.
-Nem akarok naggyá lenni, csak azt szeretném, ha a társaimmal együtt hazamehetnénk. Itt nemsokára meghalunk.
-Tudom, pont erről beszélek. Kiszabadíthatod őket, de ezért nagy árat kell fizetned.
-Bármit kell is ezért adnom, odaadom.
-Rendben van. Akkor most mesélek neked egy kicsit. Ezek a lények itt a leggonoszabbak, akik valaha éltek a világon. Nincs nekik semmi egyensúlyuk, ez csak a látszat. Itt, ezekben a hegyekben olyan kövek alakultak ki a végtelen idő során, melyben hatalmas erők vannak. Olyan erők, melyeket felhalmozva bárkin és bármin uralkodhatnak. Ha tudják használni. De ők tudják, s ezért termelik ki ilyen nagy mennyiségben a köveket. Megtanulták felszabadítani, és féken tartani a benne rejlő erőt. Itt már nagyon régóta nem csak rólatok, szegény rabszolgákról van szó. Sokkal többről. A világ törékeny egyensúlyáról.
-És miért pont én? Én ehhez kicsi vagyok, mit tehetnék? És hogyan kerültünk mi ide? A szokásos úton mentünk haza, és…
-Ők akarták, hogy így legyen. Rájöttek, hogy tudjuk, mit művelnek, és sürgeti őket az idő. Kellettek újabb rabszolgák. Nagyon sokat tehetsz. Jelen idő szerint csak te vagy képes megállítani őket.
-Miért csak én?
-Mert neked jó lelked van, s tiszta szíved.
-Mit kell tennem?
-El kell jutnod abba a terembe, ahol összegyűjtötték ezeket az erőket, és el kell mondanod egy varázsigét, majd összetörnöd a kristálygömböt, amiben az erőket felhalmozzák. És akkor minden helyre áll, és kiszabadítasz mindenkit.
-Hogyan jutok oda? És milyen varázsigét kell elmondanom?
A látomás elmondta neki mere menjen, majd egy fégysugárral a törpe apró, feltört tenyerébe rajzolta a furcsa, aranyló jeleket, és szertefoszlott, akár a köd. A rút törpe nézegette a jeleket, de nem értette őket. Még töprengett ezen egy darabig, da hamarosan elnyomta a pillájáre nehezedő álom. Mélyen aludt, s ismét álmodott. – Megint futott, érezte lábai már ólomból vannak, s nemsokára utolérik a félelmetes karmok. Szaladt, ahogy lábai bírták a végeláthatatlan folyosókon, majd egy hatalmas terembe fékezte le magát. A kristáylgömb ott állt előtte, és vadulcikáztak benne a villámok, szinte majd szétrobbant. Gyorsan elmondta a tenyeréből a különös varázsigét…– De itt vége az álomnak, többet nem látott. Ismét mély álomba zuhat.

Az ébredés a szörny torz hangjával érkezette közéjük. A rút kis törpe ahhoz képest, hogy szinte semmit sem aludt, meglepően kipihenten ébredt. Tele energiával. Ismét leszedték lábukról a láncot, és indultak a jól ismert úton dolgozni. A csúf törpe tudta jól, eljött az ő napja. Ma kiszabadít mindenkit, és újra boldogan fognak élni a csodálatos kis völgyükben. Végre újra feltöltődhetnek a varázslatos szivárvány energiája által. De nem töprenghetett tovább a jövőn, mert megérkeztek. Szerencsétlenségére a munka hevében megbotlott, s hanyatt esett. Kezéből kiesett a csákány, s nyitott tenyeréből aranylóan csillogott a varázsige. Az egyik szörny észrevette ezt, és azonnal riasztotta társait. A törpe felpattant és rohanni kezdett. Az utat már jól ismerte, hisz látta álmában. A szörnyek azonnal utána iramodtak, de ő csak rohant, ahogy a lábai bírták. Szíve hevesen ver, s lábai fáradnak, de ő csak fut. A verejték patakokban folyik az arcán, s szinte érzi bőrén üldözői kénköves lehelletét. Nem foglakozik vele, mert tudja, hogy életek múlnak azon, hogy milyen gyorsan tud szaladni. De egyre csak fárad, lábai már ólomból vannak, s nemsokára utolérik a félelmetes karmok. Szalad a végeláthatatlan folyosókon, ahogy ereje engedi, majd egy hatalmas terembe fékezi le magát. A szörnyek alig vannak lemaradva néhány méterrel. Sietnie kell. A kristáylgömb ott áll előtte, és vadulcikáznak benne a villámok, szinte majd szétrobbant. Gyorsan elmondja a tenyeréből a különös varázsigét, és meglepetésére az aranyló jelekből egy gyémántkalapács lesz. Erősen megmarkolja, és belevágja a gömb közepébe. A hihetetlen erő egy hatalmas villám formájában szabadul ki, mely egyenesen a rút törpe rémülettől eltorzult arcába vág. Aztán minden megváltozik.

A törpék a már jól ismert úton mennek hazafelé a munkából. Nem is emlékeznek semmire az elmúlt eseményekből. Mintha meg sem történt volna. De egyel kevessebben vannak. A kis rút törpe nincs közöttük. De annyira megvetik és gyűlölik társai, hogy észre sem veszik. Mennek hazafelé, és élik tovább boldog életüket.