Hajnal van. Kinn az utcán a megszokott szürke félhomály.
Egy újabb nap készülődik teli munkával, számtalan telefoncsörgéssel, a szemeid előtt ugráló monitorral. Ebédre párizsis kenyér.
Beletörődött fintorral bújsz ki a meleg ágyból, bármennyire is marasztal, indulnod kell. A paplan csücske kissé sértődötten integet utánad.
Elszántan menetelsz a fürdőszoba felé, ahol az ajtó tisztelegve fogadja a mindennapok hősét.
Még egy utolsó ásítást engedélyezel magadnak, aztán megnyitod a vízcsapot. A zuhanyrózsából elindul az áradat, s miközben alámerészkedsz, elgondolkodol a szón:
-Zuhanyrózsa…rózsazuhany…hmm, végülis ez egészen szép egy álmos reggelhez képest.

Irdatlan tömeg szorít, a nyomás csak tol, tol valahová. Rémülten kapkodom a fejem, de körülöttem mindenütt csak ijedt, átlátszó szemek.
-Szentséges ég! Mi lesz velünk? Ki irányít? Miért létezem? És mi végre?
Már úgy érzem nem bírom tovább, mikor hirtelen valami kiköp magából, s társaimmal ezerfelé repülünk, sikítva kapkodva egymás keze után.
Valami puhára vágódom, és mint a villámcsapás, úgy ér egy soha nem tapasztalt, megfogalmazhatatlan érzés. Mintha erre vártam volna. Nem is tudom…minden olyan furcsa…mint egy lassított felvétel…
Csillogón legördülök hajadon, rácseppenek okos homlokodra. Utat keresek szemöldököd kuszaságában, hogy aztán óvatosan végigsimítsam lehunyt szemedet. Mint egy apró mosoly, elidőzöm szájad szegletében, s úgy kúszom le bársonyos nyakadon, hogy boldog borzongás fut végig rajtad. Egy szívdobbanásnyi időt töltök mellkasodon, s kitárt tenyeremet hozzád tapasztom, hogy minél jobban érezd cirógatásom, ahogy egyre lejjebb gurulok csupasz bőrödön.
-Gyönyörű dolog valakiért létezni!-sóhajtom félholtan, s egy eufórikus spirálvonal mentén eltűnök a lefolyóban.

Kacagva és prüszkölve nyúlsz a törölközőért.
-Ez jól esett!-mondod nevetős tekintettel. Úgy ahogyan csak az egészen apró és egészen hétköznapi dolgoknak tud örülni az ember.