Majd egyszer lehúnyom a szemem
és fényes útra térek
hol nem lesz a térnek
láthatóan vége
és az égre szórt csillagokon,
mint szabadon lépdelő lélek,
már nem létezem.
De élek.

Majd egyszer arra szállok,
ahol az álmok születnek
és nem csordulnak a
könnyek bíborába
fájdalmas kígyómérgek.
Nem kiáltok utánad, hogy várj!
hogy ne hagyj el,
mert nekem csak a
barátságod kell,
hogy élhessek,
hogy éljek,
mint rég elhangzott nevetés,
mint az őszí vetés,
ami tavasszal sarjad,
és kincset ígér a holnapnak.

Nem könyörgök,
hogy még egy esélyt kapjak,
mert mindenűtt ott leszek
ahol a napok virradnak,
ahol ereje van a napnak,
ahol sugárban füdik az erdő
és gleccserek alatt suvadnak a hegyek.

Ott leszek, mint csepp eső,
lebegő harmat,
mint szállongó virágpor,
mint nyári zápor után tükrös pocsolya,
mint múló napok alkonya
és hajamba fényesül a hold és az ég
és ha még akkor sem kell a barátságom,
akkor rátok rogy az átkom,
mint földcsuszamlás,
mint rengő tenger szökőárja,
lerombolni, törni vágyva
mindent ami ép, mindent ami szép,
mert akkor sem megyek egyedül a
világűr sötét peremén,
mert nélkületek,
barátok nélkül félek én
még meghalni is.

Megjegyzés:
Talán mindnyájuk lelkében van egy démon
aki mást akar, aki lázad, aki nem fogadja el
amit ránkszab a sors, néha kedves,
de legtöbbszor morc,
tíz körömmel kapaszkodik belém
mert ő is fél egyedül
akárcsak én.