Az nem fontos hogyan keveredtünk oda…
A cseresznyefák esőben áznak. Lassú, nehéz cseppek gördülnek a leveleken, majd halkan, tompán koppannak az ágvégekről a füves földre. Nem bántó, borzongató, inkább nyugtató, simogató ebben a szokatlanul meleg, tavaszi koraestben. A fák teljes virágdíszükben köszöntik az újjászületés, a télhalálból való feltámadás csodáját. A cseresznyevirágok a megtermékenyülés sós-kesernyés illatát idézik agyamba, amikor rád pillantva azt látom, hogy furcsa, idegen, mohó tekintettel nézel. Szemeidből eltűntek a meleg, csendes baráti fények, a pusztai farkas ragadozó villanása figyel most engem.
Valami itt és most, örökre megváltozott.
Ruháid vizesen tapadnak testedre. Melleid az átázott blúzban érzékibbek, csábítóbbak mintha levetkőztél volna. Feszülő bimbóik szinte átszúrják a lágyesésű, puhafényű selymet. Fények, árnyékok hullámzanak minden levegő vételednél, egyre sűrűbb ütemben. Szaporán, kissé zihálva veszed a levegőt. Gerincemen az eső és a feltámadó érzéki vágy, hűsen és forrón bizseregve fut végig. Ágyékom feszülve lüktet a vastag farmer kemény szorításában. Zavartan állunk egymással szemben, nem tudjuk, nem merjük kimondani, a nekünk kimondhatatlant. Téged súlyos esküd köt, engem a felelősség, te és mások, további élete, jövője iránt. Némán, lehajtott fejjel állunk, zavartan, egymás rezdüléseire figyelve. A feszültség sistereg köröttünk.
Birtokolni akarom esőáztatta tested, de tudom nem szabad, nem lehet. Barátok vagyunk, igazi jó pajtások, titkok és szégyellni valók nélkül. Elfordulok, józan gondolatokkal, régi, közös családi emlékekkel csillapítom magam. Filmkockaként peregnek a képek: óvoda, iskola, egymás szerelmeinek, szakításainak homályos képei után, esküvői képek, keresztelők, közös kirándulások, utazások… és most itt állunk, a langyos esőben, felfedezve a másikban a nőt, a férfit.
Hátulról ölelsz át.
Robbanni készül minden sejtem, idegszálaim pattanásig feszülnek, izmaimon remegések futnak fel-alá, mint őrült fergeteg. Belsőmben, földrengésnyi rándulásokban remegek. Hátamon érzem melled dárdáit, öled tűzhányókrátere átsüt a vizes nadrágon. Gőzölgünk nedves ruháinkban. Torkomból a szavak artikulátlan morgásként zuhannak elő.
Megfordulok, kezem körbefon, mint indák a termékeny fákat, nyakad védtelen ívére hajolok, és mint egy vadállat az elejtett zsákmányt, szimatollak étvágyam fokozva. Tépnélek, harapnálak, szétmarcangolnálak… de csak nyelvem fut végig lágy hajlataidon.
Feltámadt izgalmad illata, egyre sűrűbb felhőkben párolog bőrödből. Fényes, vörös villanások szikráznak szemem előtt. Ha merném, letépném ruháidat, és vadultan hágnálak, mint őrjöngő, visszafoghatatlan csődör, a féktelen erőt nehezen tartó, meg-megrogyó, sárló kancáját.
Reszketsz.
Lehet, hogy vágyaidtól, lehet, hogy félelmedben.
Érzem, ha erőm szabadjára engedem, szétszaggatlak.
Visszafogom magam nehéz akarattal.
Ezekbe a percekbe sűrűsödik, minden eddigi életünk. Ezért születtünk, növekedtünk, szívtuk az anyatejjel anyánk erejét, hogy itt és most egymásba robbantsuk az eddig magunkba gyűjtött energiákat.
Fuldoklásig szívom bőröd illatát, az egészséges, tüzelő női test, hormonjaitól vezérelt kipárolgását. Mint dús tömlők simulnak tenyerembe lágy emlőid. Lassan körbesimogatom rózsabimbóidat, és ők életre kelnek, egyre keményebb feszüléssel. Majd kezeim átsiklanak gömbölyű vállaidon, a nyak kecses ívén, és már arcodat, szádat cirógatják. Érett málnaszemek kínálják magukat rajtad számnak, mézes örömöket ígérve. Élvezetet adva élvezem ízüket. Ajkaid ívén végigsikló mutatóujjam, mint egy nyalókát beszívod, lassan, kéjesen szopogatva. Lehunyt szemhéjam alatt lávafolyam izzik. Mint idegen távoli hangját, kívülről hallom nyögéseimet. Gerincem megfeszül, ahogy kitörni készülő férfiasságom előcseppje kibuggyan belőlem, mint érett szőlőszem sűrű, drága nedve.
Teljes erőddel belém kapaszkodsz. Combjaid combomat, karod szinte fojtogatón nyakam öleli, mintha áradó folyó sodrásában, életedért küzdenél.
Dadogó, együtemű szavakkal becézlek. Simogató hangod halk, mély ragadozó mordulásba fordul.
Felettünk, fecsegő vadlibacsapat húz el hangos, feleselő vitában. Lágy szél kerekedik, s már édes illatokkal terhes az est. A lombok békés susogással felelnek apró, kéjes nyögéseidre. Mintha fájdalom érne, nyüszítesz, sziszegsz az apró sóhajok között, majd feljajdulsz, és vállamba marsz, mikor keményen, visszatarthatatlanul belédhatolok. Szád szélén nyálcseppek fakadnak buborékaikban. Fejed hátraveted, tágranyílt szemeid vakon néznek a távoli égre. Tudom, semmit se látsz a külvilágból. Nem látod a vadlibákat, a vöröslő alkonyi felhőt, mely bíborrá színezi a tájat, az egyre feketébb homályba tűnő fákat. Apró gyöngycseppek csillannak meg homlokodon. Nyelved végigfut lázcserepes ajkaidon és már rohanó, kapkodó lélegzeted ritmusa. Követi mozdulataink egyre gyorsulva lüktetőbb ütemét.
Fejed előre bukik, majd hirtelen nyakamba marnak fogaid, édes-éles fájdalommal. Ragadozó ősök ösztönei ébrednek benned, véremet akarva. Furcsa, de élvezem a fájdalmat. Vágyaimat az őrületig izzítja. Az erek ostorszíjként lüktetnek homlokomon, fülemben dübörög a megvadult vér, erőm végtelen, legyőzhetetlen. Kerek, kemény farodba marok, bőröd, húsod fájdalmasan vonaglik szorításomban, ahogy a magam ritmusára emellek-engedlek: fel, le, fel, le, fel, le…
Érzem megnyíló belsőd nedveit. Nektárod fakad, és sikamlósan lefut combodon.Zamatod akarom érezni, nyelvemen, számon, torkomban.
Leengedlek karjaimból. Halk, fájdalmas sóhajjal engedsz ki magadból. Lábaink reszketnek, lihegve, hörögve kapkodjuk a langyos tavaszesti levegőt.Eléd térdelek, csodálva, ahogy tested feldereng a sötétlő homályban, illatosan, mint nyáréjeken az estikék kinyíló szirmai. Telt, asszonyos combjaid enyhe terpeszbe húzom, vágyillatú ajkaidra hajolok és az istenek nektárját, mohó nyelvemmel elcsenem. Rád tapadok, mélységeidbe csókolom magam.
Rubinkelyhed gyöngyházfényben csillog.
Apró sikolyok szakadnak ki szádból, és szállnak a széllel messzire.
Öled megrándul, és elárasztanak mandulaízű harmatcseppjei. Hatalmas kortyokban habzsolom őrjítő, sós-édes ízeidet. Fuldokló nyelésem hangja kíséri utolsó, diadalmas győzelem sikolyod. Jajgató-kacagó éneked egyre hangosabb, élesebb. A vadlibák, mintegy vezényszóra elhallgatnak. Körülöttünk minden, minden elnémul, a cseresznyéskert csak nászdalodra figyel.
Már csak apró borzongások jelzik az előző, hatalmas kitörésed. Lassan értem nyúlsz, felhúzol magadhoz, szemed, szád mosolyra gyúl, hozzám hajolsz, és az utolsó gyönyörcseppeket kacéran lenyalod ajkaimról, majd nyelved erőteljes lökéssel számba hatol, szinte szeretkezik velem. Édes nyálad sós ízeiddel keveredik ínyemen. Fülemben újra robogva dübörög a vér. Megvadult farkasként, az égre üvöltöm a belsőmet mardosó, kielégítetlen vágyam.
Te nyugtatóan simogatsz, halkan, kedvesen súgod: ne siess édes!
Majd apró, leheletnyi csókok becézik számat, nyakamat, szememet. Érzem, ahogy kezed rátalál cirógatva ágyékomra. Félre lépek, mert nem tudnám visszatartani magam. Rágyújtok egy cigarettára, mélyen leszívom a füstöt, hangosan zihálva, nagy levegőket veszek. Lassan csillapodok, megnyugszom.
Most blúzod kezded kigombolni, kéjes, kiszámított mozdulatokkal. Nem sietsz. Engem figyelsz. Nézed egyre duzzadó férfiasságomat, és élvezed a látványt. Látszik mosolyodon, ahogy kéjesen megnyílnak ajkaid, és fogaid fehéren ragyogva felfénylenek vágyakozva. Szemed csak egy pontra figyel, szinte hipnotizáltan. Melltartód pántja pattan. Most kezed rejti édes gyümölcseidet, majd leereszted karod. Hátranyúlsz, kikapcsolod szoknyád derekát. Mint szoborról a lepel, hull lassan a földre utolsó ruhadarabod. Erdei nimfaként, csábos semmiben állsz előttem, és bűvölsz szemeiddel. Mozdulni se merek. Félek, elszállsz, mint egy álomkép. Hozzám lépsz, ingem bontogatod, lassan haladva lefelé, kezed melleim cirógatva végigfut a has vonalán, és máris övem oldod. Majd cipzár siklik, csendes, fémes nesszel. Szád, mintha Te lennél én, apró, kicsi harapásokkal izgatja, kényezteti mellbimbóimat, fokozva a már szinte kibírhatatlan érzéseket. Tenyered finoman körbefogja ágaskodó lüktetésem, és nem mozdul. Majd elenged, és a nadrág széleit markolja meg derekamon. Lassan, nagyon lassan húzod lefelé, miközben Te is leguggolsz. A fának támasztom hátam. Nézlek, ahogy elém térdelsz, felemelt fejjel, még mindig mosolyogva, de mosolyodból már eltűnt a félelmetes ragadozóvágy. Istennek érzem magam, és mégis legyőzöttnek, elveszetnek. Várom, mi lesz a sorsom, mit szánsz nekem, mit teszel velem.
Most hozzám hajolsz, és én alig tudom visszatartani erőm, hogy fejed megfogva, szádba kényszerítsem, kilövellni kész acélkemény fegyverem. De csak állok bénultan, megváltásra várva… Tudom, ami most jön, az a te ajándékod az előbbi gyönyörödért.
Értem nyúlsz, és rám hajolsz. Combomat csókolod, nyelved végigfut a hosszú, remegő izmokon. Lassan, óvatosan halad fölfelé. Kibírhatatlanul lassan. Kezemmel a hátam mögött álló fát szorítom. Homlokomon és hátamon sós, maró izzadság fakad, csípősen, viszketőn csurogva lefelé. Apró csókok kényeztetnek: csókjaid sikamlós, vibráló, izgató gyöngysora. Újra kibuggyannak az előcseppek. Te felnézel rám, kéjes mosollyal lenyalod, és folyamatosan engem figyelve, nyelved finoman végigfuttatod ajkaidon. Gyöngyházfény csillan rajta. Szádba veszel, piciny harapásokkal kóstolgatva, íjként feszülő, lüktető keménységem.Mintha alázatos igeneket bólogatnál felém, gyengéden szívni kezdesz. Szád bársonnyal bélelt, forró puhasága őrjítő.
Lökném magam előre, de nem engeded. Karoddal visszatartasz. Nyelved körbejárja minden pontját, néha leengeded, egészen a torkodig, miközben lágyan szívod, majd visszatérsz a kezdetekhez. Mikor már tűzhányóként kitörnék, és testem földrengése lüktetőn jelez, te, kiengedsz szádból, messzire hátrahajolsz, és halkan felkacagsz. Ujjaid gyengéden cirógatják megduzzadt heréimet, körmeid olvashatatlan írásjeleket karcolnak bőrömre. Halántékomon dobol a vér, ereim kidagadnak, lábam remeg, ujjaim a fa kérgébe vájom, szinte reccsen, sikolt a hasadó kéreg. Most apró, szinte leheletnyi csókokkal kényeztetsz, alig érve hozzám. Hátamon patakokban folyik az izzadság, tűzben égek, és mégis fázva, libabőrösen reszketek. Szívem, olyan dübörögve dobog, hogy minden más hangot elnyom bennem. Úgy érzem, hangja elriaszt minden élőlényt a közelből. Félelmetes, szinte elviselhetetlen, mint hatalmas vízesés gránitot morzsoló robaja a sziklákon.
Halk, fájdalmas nyüszítést hallok, de csak hosszú idő után jövök rá, hogy torkomból törnek elő ezek a kegyelemért könyörgő hangok.
Már Te is tudod, érzed, hogy nem lehet tovább büntetlenül húzni. Újra szádba véve erőteljesen szopni kezdesz. Elengedem a fát, fejedre teszem kezem, és Te hagyod, hogy a magam ritmusát diktáljam, az utolsó nagy ősrobbanáshoz. Gerincemből kínzón-kéjes hullám indul gyönyöradó szád felé. Tűzforró magma lövell beléd. Te egy csecsszopó erejével szívod és szívod, az utolsó cseppet is belőlem. Szád megtelik velem. Érzem, hogy teli vagy, de nem nyeled le. Felállsz, és számra tapadva belém öntöd minden cseppemet, hogy újra és újra visszaszívd, így nyújtva és fokozva kéjünket.

Vége az első résznek.