Fázósan húzzuk össze magunkat,

tüdőnkbe hasít a hideg.

A juhnyájak is gyapjúba öltöztek,

szél kócolta lombok levelei köhögnek.

A fák törzsei szinte belegörnyednek

az ólomsúlyú ködharmat cipelésébe.

Te fölötte állsz az évszakoknak,

szemed smaragdfénye meleget hint

felém, öled selyemrétje

bársonyszirmú virágot nyit.

Ajkadról a tavasz kacag,

bíborpírba öltöző bőröd tüze a nyarat

hozza el, és ajándékozza nekem

csókjaid sűrű erdejének rejtekében.

Aranyló-lángcsóvában szállunk

a szerelmi beteljesülés tündérkertjébe.

Itt teszlek magamévá, a tündérek

suttogó-szavaink szárnyain röpködve zenélnek

míg én a gyönyör gyöngyeivel ékesítlek,

majd lassúbb ütemre csitítom

a termékenység ősi táncát lejtő szíved.

Megpihennék örökidőkre puhán ölelő

két karod meleg fészkében,

de az élet morajló vad hulláma visszaránt,

fülembe süvíti, a valóság nem tündérvilág!