Az öreg busz egykedvűen rótta megszokott reggeli útját. Hangos, fehér futrinkaként szaladt lefelé a faluból, a városba. Az emberek épp oly egykedvűek voltak, mint a busz. Kivétel persze köztük is akadt, egészen pontosan három. Egy kis iskolás izgett-mozgott nyughatatlanul valamelyik első ülésen, hátán nagy hátizsák, amit semmi pénzért nem akart levenni, bárhogy kérlelte is az édesanyja. Az első erdei-iskolás táborra készülődött a kis lurkó, és mit szóltak volna a barátok, ha nem egy hatalmas zsákkal a hátán száll le a buszról, büszkén, értelmes kis fejét a magasba emelve, szinte szégyellve anyja féltőn aggódó pillantásait a többiek előtt. A másik kivétel az édesanya volt, kinek szíve izgatottan kalapált, hiszen csemetéje egy hétig idegen kezek közé kerül. Jaj, hogy fognak bánni vele? Figyelnek majd rá eléggé? Kap-e rendesen enni? Vajon a sebtapasz nem maradt-e otthon? És miért nem akarta a kis Áron magával hozni a kedvenc plüssmacit? Szégyelli tán? Pedig tavaly még úgy szorongatta alvás közben. Szégyelli. Persze, hogy szégyelli, hiszen ő nem pisis kisfiú már, aki macival alszik, mint valami dedós. Az apja persze elintézte annyival: Ne nyúzd már azt a szerencsétlen kölyköt! Mi neveltük, nagy galibát nem csinál, ha meg beveri a fejét, mert nekimegy a fának, hát majd megtanulja, hogy a fa keményebb és legközelebb nem megy neki. A szíve mélyén tudta, hogy a férjének igaza van, de hogy ez nyíltan, soha, semmilyen körülmények közt be nem vallotta volna, az szinte természetes.
A harmadik a fiú volt. Munkába ment ő is, mint az emberek nagy része hétfőn reggel hat órakor, de szívét még nem ülte meg a dolgozó emberek hétfői keserűsége, inkább izgatott kíváncsiság motoszkált benne. Az ablakból rácsodálkozott az erdő ébredező zöldjére, a réti füvek hunyorgó rezdüléseire. Ahogy a reggeli nap fénye szétáradt a lekaszált rétek hátán, azok épp úgy kezdtek ragyogni, mint a szerelmes arca, ha kedvese csókja ébreszti. Ezzel a gondolattal aztán el is bóbiskolt. Erős döccenésre ébredt, előbb bambán nézett maga elé, aztán rájött, hogy elhagyták a vasúti átjárót. Alig egy perc múlva a busz kikanyarodott a főútra. A fák helyett autók suhantak el az ablak mellett. Hirtelen érezni kezdte a reggeli kávé ízét szájában, s ettől egy pillanatra épp oly keserűnek érezte az egész világot, mint azt az ízt a szájában.
- Semmi sem baj! - gondolta - Ma elfogy! Ma győzünk!

Egy héttel azelőtt ment először munkába. Gyárba. Kis gyár, de gyár, mert van benne futószalag. Főnöke, az alacsony, barna bőrű, mindig mosolygós Misi bácsi a zsugorfóliázó gépre osztotta be. Azt a bonyolult feladatot kapta, hogy a futószalagon érkező flakonokat tizenötösével csoportba rendezze, majd egy zöld gombot megnyomva útnak indítsa őket a gép forró gyomra felé, ahonnan a tizenöt kicsi flakon a fólia által összekapcsolva kartonként érkezett meg a gép farára. Onnan egy másik ember levette a kartont, majd a többi mellé rakta egy raklapra, mikor elkészült, nejlont terített a raklap tetejére, végül az egészet körbetekerte sztreccsfóliával. Így készül a raklap. A raklap azután raktárba kerül, onnan teherautóra, ami elviszi az ország valamely szegletébe. Ott letekerik a sztreccsfóliát, ledobják a nejlont, a kartonokat széttépik, a zsugorfóliát szemétbe dobják. Az ily módon ismét szólistává vált flakonokat polcokra helyezik. Onnan a kedves vásárló a kosárba teszi, majd hazaviszi, a flakonból autójába tölti a fagyállót, s a flakont eldobja.
- Mennyi energia, és mennyi szemét! - gondolta magában a fiú munka közben. - S mindez azért, hogy a környezetszennyező autók télen is működhessenek. Persze az élet nem állhat meg, de talán jobban oda kellene figyelni az energiatakarékosságra, és hulladékgazdálkodásra.
Első nap ez volt az első gondolata a flakonokkal kapcsolatban, de másnap észrevette, hogy munka közben nem gondol semmire, csak gépies mozdulattal rendezgeti a flakonokat, és nyomkodja a zöld gombot. Ekkor értette meg a munkába induló emberek arcának fásultságát, s az unalomig hallgatott mondatot:
- Addig jó, gyerek, amíg tanulsz. Mert ha majd dolgoznod kell
Attól a perctől kezdve személyes ellenségének tekintett minden flakont. Szünetekben átsétált a göngyölegraktárba, és elégedetten szemlélgette az üres flakonok fogyatkozó tornyait. Ezzel a jóleső elégedettséggel a szívében közölte Sziszifusz bácsival, hogy fogy a flakon. Sziszifusz bácsi mosolygott egyet, aztán ennyit szólt:
- Fogy.
Sziszifusz bácsi mellett azonban nem lehet ennyivel elmenni. A fiú hamar megismerte munkatársait, különböző fizikumú és kedélyű emberek voltak, akikben az volt a közös, hogy utálták a munkájukat, de az éhséget még jobban utálták, így jobb híján beérték a gyűlölt munkával is. Sziszifusz bácsi azonban más volt. A többiek kissé bogarasnak tartották.
- Szorgoshangya Sziszifusz! Szervusz öcsi! Tudod mit? Szólíts Sziszifusz bácsinak, ha akarsz valamit. Jó? - ez volt a bemutatkozás. A fiú valamiért mégis kedvelte a hóbortos öreget.
- Igen fogy, és hétfőn elfogy. Délelőtt tizenegy órára, hacsak valamelyik gép el nem romlik.
- Öcsi, maradjunk annyiban, hogy fogy. Rendben?
- Jó. Kérdezhetek valamit?
- Na!
- Miért hívják magát Sziszifusznak.
- Öcsi, itt mindenkit annak hívnak, de nem mindenki ismeri be.
- Ezt nem értem.
- Majd rájössz. Nem is olyan sokára. Na, eriggy a dógodra!

Azon a reggel újra eszébe jutottak az öreg szavai, és valamiféle rossz érzés költözött a szívébe. Szokatlanul gyorsan vette fel munkásruháját, és sietett az étkezőhelységbe. Köszönt a többieknek, leült és várta Misi bácsit, várta már, hogy dolgozhasson, várta azt a diadalérzést, aminek tizenegy órakor el kell öntenie a szívét, miután az utolsó karton is elhagyta a gép gyomrát. Misi bácsi jött, épp úgy, mint máskor, csak a mondókája tért el kicsit a szokásostól.
- Zoli, Pista, megjött a teherautó, pakoljátok le. A Bandi majd segít, jó Bandikám? - nézett a fiúra - Aztán mehet a kilós fagyálló, okés?
- Persze, rendben.
A teherautó tolatott a raktár felé, és hangos csipogással adta az emberek tudtára, hogy tessék vigyázni, mert ő most tolat, és ha valaki ezt nem hajlandó tudomásul venni, hát ne lepődjön meg, ha esetleg rágurul a nagylábujjára.
- Pista bá, mennyi idő lepakolni a kocsit?
- Legfeljebb félóra.
- Az jó akkor délre elfogy. - De ekkor a fiú torkán akadt a szó. A teherautó hátlapja lenyílott, és mögötte, gonosz, kárörvendő óriásokként ott hatalmasodtak a flakonokból épült tornyok. Bandi úgy pakolt, mint akit letaglóztak. Aztán bement a raktárba. Csak állt némán a tornyok között, és érezte, hogy könnycsepp gördül le az arcán.
- Sírni azért ne kell ám. - szólalt meg valaki a háta mögött.
- Soha nem fogy el, igaz, Sziszifusz bácsi? - az öreg csak nemet intett a fejével.
- Érted már? Ezért hívnak itt mindenkit Sziszifusznak. Nem csak a munkást, az igazgatót is. Rabszolgák vagyunk mind. A munkánknak nincs gyümölcse. Gyártunk valamit, amiért pénzt kap az igazgató, a könyvelő, a munkás. Ezt a pénzt mi más embereknek adjuk, mert kínál valami olyasmit, aminek szükségét érezzük. Abból a valamiből, amit gyártunk, valaki megint pénzt csinál, vagy ennek a valaminek a segítségével csinál pénzt, és a pénz keresi a helyét. Márpedig a pénz kegyetlen úr, mert a hajcsárját éhségnek hívják. Az éhséget mindenáron el akarjuk kerülni, ezért a pénz szolgái leszünk. A pénz nem csak kegyetlen, de ravasz is. Szolgáival elhiteti, hogy vele, a pénzzel, minden kívánsága valóra válhat, és ettől szabad lesz. De az ember mindig többet és többet akar, mert azt hiszi a soktól majd szabad lesz, de épp a nagyravágyás az, ami örökre a pénz szolgájává tesz.
- Akkor ne dolgozzak Sziszifusz bácsi? Vagy ne fogadjak el pénzt a munkáért? Haljak éhen?
- Nem ezt mondom. De egyet nagyon tanulj meg: a munka célja soha nem lehet a pénz. Az csak egy eszköz, hogy segítsen elérni a célod. Benned látok küzdőszellemet, hiszen le akartad győzni a flakonokat. És győztél is. Azok a flakonok, amikre azt mondtad hogy ma tizenegy órára elfogynak, valóban elfogynak.
- De itt a többi.
- Nézd máshonnan fiam. A célod elérted. De azt senki nem ígérte, hogy új feladat nem lesz, ugye?
- Értem már Sziszifusz bácsi! - mosolyodott el a fiú.
- Akkor föl a fejjel. Gyerünk dolgozni. És mától szólíts Sanyi bácsinak!