Állok a ravatal mellett. Egyetlen darab mészkő a halott ágya, oldalán faragás, ősi nyelven, ősi betűkkel. Tán valami rég elfeledett halotti ének. Végignézek mezítelen testén, mely még így holtában is csodaszép. A ráncok alatt fiatalságról álmodnak finom vonalai, nevetésről, táncról, kacagó éneklésről. Szája most is mosolyog, szeme az örök fényt ragyogó, nincs lefogva. Kezét kezembe veszem, a kéz nem hideg, nem merev, csupán mozdulatlan. Szemébe nézek, mely nem üveges, nem homályos, sokkal inkább olyan, mintha a langyos éjszakák csillagai örvénylenének benne. Táncot jár az a milliónyi apró fénypont, s érzem, lelkem is táncolni kezd.
Hirtelen ringó csónakban találom magam, látom őt fiatalon, lenge szélpajtásaival suhanni a Balaton csillogó víztükre felett. Evezőm halkan csobban a vízben, a kikötő előtt némán csodálom a lenyugvó nap által vörösre festett vizet. Oly végtelennek tűnik, pedig alig pár pillanat.
Erősödik a csobogás, daloló patakocska partján ülök egy öreg fűzfa alatt, tenyerembe apró kéz bújik, vállamra hajtja fejét a megtestesült álom, s a vallomás úgy hagyja el számat, mint faágról elröppenő madár. Lelkem vele röppen és szárnyalnak azóta is együtt, szabadon, boldogan, az örökké felé...
Eszembe ötlik Kapolcs, a szállást adó almafa, mely alatt a sátorba lopódzó hajnal csípős hűvösében szerető szív ölelése melenget. Ott érzem magam az Ezer Gyertya- és a Manók Udvarában, számban bodza- és akácszörpök édes íze keringőzik a csókkal, szívemben zeng még a tekerőlant, és tudom, hogy hangja csak velem együtt múlik el.
Víz csorog a hátamon, mert rekkenő hőségben mászunk a Badacsony hátára, víz csepeg a homlokomról, mert kapualjban ölelkezve hallgatjuk a frissítő nyári zápor kopogását.
Ott állunk a stégen, a Parány-tó vizénél, kitárt karokkal utánozva a madarak szárnycsapását és lehunyt szemmel repülünk boldogságunk kék egén, reményeink fája felé, míg fülünkbe sejtelmesen suttogják örök titkaikat a kéktörzsű bükkfák.
Halk karistolással rozsdafarkú száll a ravatalra. Búcsúzni jött ő is, megértően bólint, mikor szememmel még egy percet kérek tőle. Udvariasan arrébb röppen. Kezet csókolok a halott asszonynak, szárított levendulacsokrot teszek mellkasán keresztbe tett kezébe, halkan hálát rebegek az összes ajándékáért, melyet nekem adott. Különösen Érte, aki bizalmasan kezembe adta kezét, élünk és álmodunk, egy életet és egy álmot, mely a miénk.
Halkan elindulok, de néhány lépés után visszanézek. A halott asszony mellett ott pihen egy tojáshéjdarabka és egy száraz fűszál a rozsdafarkúak fészkéből. A ravatal mellett álló bükkfáról aranyszínű levél hull kerengve az asszony homlokára, majd még egy a kezére, és szépen lassan utánuk indul a többi levél is, takarót szőni a halottnak. Vállamra röppen a rozsdafarkú és együtt bámuljuk tovább a csodát.
Köszönünk mindent! Álmodj szépet, Nyáranyácska!