Tűz. Hallani a ropogást, a gerendák törését, emberek sikolyát, amint reménytelenül próbálnak menekülni.
Állok az épület előtt és nézem, ahogy a tűz terjed, mint ahogy egy ragadozó fogyasztja el áldozatát.
Az ablakban emberek néznek rám rémülten, nem értik mi történt, félnek. Érzem az égő hús illatát.
Valaki váratlanul kiugrik az ablakon. Teste, mint érett paradicsom kenődik szét az aszfalton. Mmmm…! Paradicsom, spagetti, pizza! Hirtelen rájövök, éhes vagyok. Lassan elindulok a test felé. Már majdnem ott vagyok, mikor egy égő fadarab esik a testre, és én észbe kapok. Majdnem beleettem egy embertársamba… Innen közelről ismerősnek tűnik. Igen, azt hiszem egy osztálytársam. De hogy ki? Mindegy. Nem is lényeg. Lassan már úgyis csak hamu. Elkezdek kacagni. Távolról hallom a szirénákat. Tűzoltók, rendőrök. Menni kéne, mert baj lesz. De lábam nem mozdul. Valahol mélyen az agyamban már érzem, hogy vége van. Megérkeznek a kocsik. Egy rendőr lép hozzám. Kérdezi, mi történt. Ránézek. „Megtettem…”- mondom. „Megmentettem a Földet 1000 embertől. Ezer emberrel kevesebb. Ez nem kis teljesítmény egy embertől.” Majd újra kacagni kezdek. Érzem kezemen a hideg bilincs szorítását.
… Eltelt egy hét. Egy 3x3-as kis lyukban ülök. Összes társaságom egy patkány, mely csak aludni jön reggelenként. Várok. Hogy mire? Nem tudom…
…Két nappal később. Most már tudom mire várok. Én leszek az 1001…
… Megyek a vesztőhelyre. Ráfekszem egy fehér asztalra. Lekötözik kezem, lábam. Mintha bizony el akarnék szaladni. A tű észrevétlenül hatol be vékony bőröm alá. Várok. Lábam hirtelen megmozdul. Nem tudom irányítani. Már értem miért kellett lekötözni. A méreg testemben tűzként árad szét. Égnek az ereim. Nem baj. Elviselem. Lassan egy angyal ereszkedik mellém az égből. Megfogja kezem és húz fölfelé. „Hova megyünk?” –kérdezem. „Hát a mennybe.”- válaszolja. „Jó, legyen.”- mondom. Elengedem magam és szállok fölfelé a fénybe.