Nem akarok többet írni,
Nem akarok többet sírni.
Könnyem hull, a tintám elfogyott,
A jó Isten engem már régen elhagyott...
A fájdalom mi kínoz éjt napallá téve,
Ordítanék,s közben sebeim rejtegetem félve.
Rámszáll az éj, én a sötétben kérdem,
Egyedül remegve, mert végképp nem értem,
Csak a könnyek jönnek, de boldogság nincsen,
Hol van ilyenkor az Isten?
Nem kérek én sokat, csak valakit aki szeret,
Ki elfogad ilyennek és meggyógyítja sebem.
Kitől nem lesz folyton könnyes a szemem,
Ki fájdalmak közt is gyengéden rámnevet,
és megszorítja kezem.
Csupán ez vagyok én,
Egy csillag minek fénye megtört rég.
Kell valaki, aki átölel és megvéd, odasúgja szeret,
Csak ez adná vissza hitem...