Akartam lenni én
csörgedező patak,
ami friss vízével
oltja szomjadat...
Akartam lenni én
őszinte szerenád,
mi zengi érzésem
és szívem dallamát...
Akartam lenni én
áldás a holnapon,
mi ül majd válladra
egy borús alkonyon...
Akartam lenni én
napsugár a télben,
hogy reszkető tested
átjárja a fényem...
Akartam lenni én
egy megfakult fénykép,
mi őrzi emléked
fájón mindörökké...

S akartam lenni én
szivárvány az égen:
érzéseid felett
büszke diadalív...

De...

Más a szív, más a száj,
egyik szól, másik fáj!
Más a nap, más az éj,
búsong a téli szél,
egy megfagyott sóhaj,
ami életre kél...

Megfáradt arcodon
egy kiégett könnycsepp...
Nem lettem én egyéb!

2005. április 12.