Az egri vár falainak hűvös keménysége,
ahol nem hiába harcolt Dobó legénysége
vadul pusztító kegyetlen török horda ellen…
Büszkén gondolok rád e lüktető férfi mellben,
és büszke lehetsz te is, ott fenn a kéklő égbe’,
nem hiába fúlt sok magyar a vér tengerébe…
Dicső győzelmet arattál te a török felett,
nem véletlenül írta le Gárdonyi e nevet…
Hiszen az óta, aki gondol török seregre,
tör belőle gunyoros nevetés az egekbe!

Szép és büszke város vagy te Eger, minden joggal,
s bár szenvedtél majd száz évig török uralommal –
Nyáry Pál szégyenére, hogy föladta a várat –
Isten végül magyar kézre adta e szép tájat.
S ki látképed nézi a Minaret tetejéről,
képzeletben látja a harcoknak mezejéről
megszégyenülten távozó török seregeket,
s a szabadságtól boldog magyar embereket…
Nagy a te dicsőséged szép Egernek városa,
neked, ki itt élsz, legyen ez szívednek vánkosa!

És a hűs pincékben, mikor egy hordót versz csapra,
büszkén, és tisztelettel adózva gondolj arra,
hány magyar vérén termett piros szőlőt a tőke,
s hány magyar vitéz csontja fekszik a temetőkbe’…
És ha belépsz egy templomba, légy hálás az Úrnak,
hogy magyar emberek, akik a földeken túrnak,
s ne csak ez Egri Bikavértől légy megrészegült,
hanem azoktól, kiktől a török megszégyenült,
és azoktól, akik két kezükkel építették,
s századokon át a munkájukkal szépítették!

Mert én mondom tenéked – az idetévedt vándor,
ki pár napra jött – szívemben szeretet lángol,
mert e város gyönyörű, és méltán ilyen híres!

2005. április 17.
(valahol Budapest és Eger között félúton)