Temetik a szót, mi életre hívott,
önhittségről szól a siratódal...
És mélybe hull, ki magasra ívelt,
mert halál jár azért, amit mívelt,
pusztít a harag, mit magának vívott!

Egy szál virág hull lassan a mély sírba,
és döngve hull föld a koporsóra...
De koszorú nincsen, senki sem sír,
élet a kopjára csak ennyit ír:
Hordta a terhét, ameddig csak bírta!

Elszáradt kóró, tövig égett mécses,
és burjánzó vadnövény a hanton...
Senkinek sem hiányzol, Büszkeség,
s nem követi halálod üresség,
boldog az, ki Téged feledni képes!

2005. február 17.