Elhagyom Szodomának rút városát,
mert konkoly lett az a szívemnek földjén,
s majd Isten dühe gyújtja fel táborát,
hogy szálljon füstje égbe, mint a tömjén.
Nem nézek hátra, hiszen nincs rá okom,
a pék nem süthet a konkolyból pászkát…
Angyalt küld az Isten – én kezét fogom –
hogy szívemből kiűzze múltnak árnyát.
Mutass hát új utat, Isteni küldött,
vezess új hazámba, hol búza terem!
S lássam: az elmém nem hiába küzdött;
testem ne múltnak sóbálványa legyen.

S Hosszú útról célba érve fáradtan,
Borulok Égi keblekre bágyadtan.

2005. február 7.