Hazugság kelyhét toltad elém...
Tudtam én! De jobb volt feledni,
hogy az édes nedű, mely a szép
jövő reményével nyaldosta
múlt szelétől cserepes ajkam,
csak ármányaid párlata volt,
mert véredben: perszóna hajlam!

Minden cseppje a hazugságnak...
az álnok bájnak fakó gyöngye,
édes méze, s vad mámorától
bársonyos mérge ópiumként
áradt szét vadul ereimben,
hogy agyamba jutva tompítsa,
fojtsa elmém: érzésed nincsen!

És én nyeldestem szaporán, mert...
Fenékig! Így hangzott a parancs,
és színlelt valóság, színpadon
játszott ócska melodráma
szánalmas főhősévé tett ez,
s Te azt hitted, hogy jó a darab,
de nem láttad!? Rajtam is jelmez!

De kelyhed kristálya átlátszó...
édes mérge bódít, de nem öl,
s lüktető szívemből - tisztulva -
egy hazugság tőrétől sebzett
érzés rogy a padlóra holtan,
fények gyúlnak, a függöny lehull,
és nincs tovább: bukott a darab!

2005. január 20.