Ülünk a buszon. Sanyi, a söfőr éppen azt meséli, hogy milyen jókívánságokat hallott Szardínián. Az egyik kedvence az, hogy a Cunami locsolja a kertedet, vagy a másik, hogy ne láss ki a házad ablakán a gyógyszeres dobozaidtól. Ági erre megemlít egy apróságot, amit nem biztos hogy egy kívülálló (tehát nem itt élő) észrevenne, mégpedig azt, hogy a szardíniaiaknak egyáltalán nincs humorérzékük, vagyis azt mondja még rosszabb mint az angoloké.
Sanyi a 30-as évei végén járó, kicsit nagy darab ember, kislányának fényképe a szeme előtt van az üvegre ragasztva. Látszik, hogy sok helyen járt már, sok tapasztalata van, főleg az olaszokkal kapcsolatban. Ellentétben velük, neki van humorérzéke, ő mindig víg kedélyű.
Ági egy magyar lány, aki már elég régóta kinn él Szardínián, ő az idegenvezetőnk. Kicsit úgy is néz ki, és úgy is beszél, mint egy olasz nő, már nehezen fejezi ki magát magyarul.
De emellett nagyon kedves teremtés.
Ennek a két embernek köszönhetően gyorsan telik az idő a buszon, hamar el is érjük hát célunkat, a cseppkőbarlangot. Közös megegyezéssel úgy döntünk, hogy gyalog tesszük meg az oda felé vezető utat. A másik lehetőség egyébként egy kis kompozás lehetett volna, de ezt egyhangúlag elvetettük, amin Ági nagyon meglepődött, mivel még nem fordult elő vele, hogy a csoport nem a kompot választotta volna. Mondta is, hogy ő még soha nem tette meg ezt az utat, gondolom kíváncsi is volt rá, mert örömmel beleegyezett abba, hogy erre menjünk. Ez az út pedig nem másból állott, mint 647 lépcsőből, ami lefelé vezetett a szikla oldalában. Gondolom a többi csoport ezen szám hallatán már rögtön visszariadt a gyaloglástól, soknak hangzik ennyit lépcsőzni. Ha így is lenne a csodálatos sziklák és a tenger elfeledtetnék velünk. Lefelé menet sok szép fotót lehet készíteni a tájról ami elénk tárul. Ez teljes egészében természetes, érintetlen, kivéve persze az ember alkotta lépcsőket. Csodálatos élmény hallani ahogy a tenger vad erővel dübörög neki a nagy szikláknak.
Később a fotókon levő dátumból kiderül, hogy körülbelül fél óra alatt érhettünk le. Itt furcsa hatást keltett a nagy tömeg, és az, hogy a hullámokhoz nagyon közel voltunk, csak pár méterrel fölöttük álltunk, ugyanis a barlanghoz le kellett menni majdnem a tenger szintjére. A szűk bejáratnál sor állt, ez már gyanús volt egy kicsit, a kompot sem láttuk egész úton, valószínűleg ki sem futott a tengerre. Nem engedték a nagy hullámzás miatt, de sajnos ugyanezen okból kifolyólag minket sem engedtek be a cseppkövekhez. Arra hivatkoztak, hogy a jegyárusító irodát elöntötte a víz. Mi mégis megpróbáltunk bekukkantani, annyit sikerült, hogy két fotót gyorsan elsütöttünk, már szaladt is fel egy ember, hogy menjünk innen. Nem tehettünk mást, vissza kellett indulnunk a lépcsőkön felfelé. Olyan csoport voltunk, aki ettől korántsem keseredett el.
János bácsi levette a pólóját, tudta már biztos, hogy irgalmatlanul meg fog izzadni felfelé menet, a táj kárpótolt minket mindenért, végig vidámak maradtunk. János bácsi mondta is már fönt, hogy ezzel le is tudta az augusztusi fogyókúráját. Csak a fönti büfé mentette meg ettől, ahol rögtön megivott egy korsó sört, a folyadékot ugyanis pótolnia kell,-mondta nevetve.