Gyermekkoromban, az 1950-es évek egyikén, karácsonyra légpuskát kaptam.Nagy örömmel, határtalan lelkesedéssel nézegettem.Úgy éreztem: már majdnem igazi vadász vagyok.Hát még ha vadászkutyám is volna!
Kormos kutya becsületes nyájőrző puliőseire gondolt, és nem vállalt ilyen harcias feladatot.Sőt! Még az eldobott fadarabot sem hozta vissza.Utóbbinak indoklása tekintetéből kiolvasható volt: minek hozzam vissza, ha újból eldobod?!
Néha onnan jön segítség, ahonnan nem is várjuk.Amikor a verebeket nézegettem, mint a légpuskámhoz leginkább illő vadállatokat, a kert végéből előjött kedvencünk: Donki cica.
Ő is nézegetni kezdte a verebeket.Szemében igazi vadászszenvedély villant meg.Bennem is felvillant egy nagyszerűnek kínálkozó ötlet: mi lenne, ha Donki lenne a vadászkutyám?!
Donki m a j d n e m tökéletes vadászkutya lett, méghozzá úgyszólván percek alatt.A lelőtt verébért lelkesen futott, akár a szomszédba is.Az említett majdnem azonban egy kis bökkenőt
jelzett számomra.A megkaparintott verebet ugyanis nem hozta oda lábam elé, mint egy jólnevelt, hűséges vadászkutya, hanem - lábamtól minél távolabb - villámgyorsan megette.
Ezt követően hozzáfogtam igazi vadászkutyává való átképzéséhez egy gyorstalpaló tanfolyam keretében.Ám a cicánál nem használt sem a húsdarabka-jutalom, sem a szép szó, sem a gyengéd fejéreütögetés.A lelőtt verebet nem hozta oda a húsért cserébe, hanem előbb megette és utána jelentkezett, szerénytelenül, a jutalomért.Az sem használt, hogy vadászkutyává kinevezett cicámmal együtt futottam a zsákmány után, mert ő gyorsabban tudott szaladni, mindig előbb ért oda, elrohant a verébbel - és pillanatok alatt felfalta!
Ezen a szomorú ponton leváltottam a cicát a vadászkutyaságról, de újabb meglepetés ért.A cica úgy megszokta a potya verebeket, hogy puskám hangjára rögtön előkerült és jogtalanul eltulajdonította a zsákmányt.Egyszer ugyan sikerült a házban marasztalnom, mivel bezártam a szekrénybe, de ebből is nekem lett bajom, mert édesanyánk nem szerette a nyávogó szekrényt és a szekrényt emiatt bepanaszolta édesapánknak.
Egy szépen kezdődő napon - éppen születésnapomon! - azonban jó ötletem támadt.Az ünnepi ebédből úgy beetettem Donkit, hogy hasa hasonló lett a skót dudához, amikor azt éppen fújják, csak Donki nem adott dudahangot, hanem eldőlt a kályha mellett.Én pedig kiosontam a kertbe - vadászni.Vadászatom igen sikeres volt, ma talán úgy magyaráznák, hogy Diana istennő segített benne, de szerintem nem, mert az istennő akkor, "egyéb" kategóriájú származása miatt, nem juthatott vadászatpolitikai szerephez.Tény azonban, hogy nyolc verebet lőttem.Mindegyiket madzagra kötöztem és övként derekamra illesztettem a madárfűzért, ahogy egy régi képeslapban láttam, igaz, ott fogolymadarak helyettesítették a verebeket.Péter öcsém pedig azt a feladatot kapta, hogy fényképezzen le , mint a Föld Legnagyobb Verébvadászát.
Mielőtt kattant volna a fényképezőgép, hirtelen csillagokat láttam, méghozzá igen szikrázósakat, és akkorát ordítottam, mintha ölnének.Donki ugyanis már kiheverte az ebédet, megjelent, karmos végtagjaival felvarrógépezett meztelen lábszáramon, letépte zsákmányövemet és elrohant vele egy mélyalagutas bokorsor alá.
Ezt követően kicsit törlesztettem: veréb helyett almát, körtét, szilvát lőttem Donkinak.Ma is látom csalódott képét, amikor odaért ezekhez a verébpótlékokhoz.
A határban történő vadászataimra sem vittem el többé: egy igazi, becsületes vadászkutya ne futkározzon gazdája meztelen lábszárain!