Juli aznap későn ébredt.
Álmos fejjel gondolkodott az ágy szélén ülve, mi volna épp a legfontosabb teendője?
Úgy érezte magát, mint az egyik kedvenc könyvének a főszereplője, aki ilyen esetekben leginkább polip szeretett volna lenni, mert amíg az egyik karjával mosakszik a másikkal már öltözik, a harmadikkal a reggelit tömi magába, a negyedikkel ezek után gyorsan fogat mos, a hatodikkal cipőt húz és így tovább.
Igen ám, de a reggeli öltözés ma valahogy nem akart sikerülni, egy egészen apró dolog miatt: sehol sem találta a kedvenc zoknijának a párját.
Anyukája azt szokta ilyenkor mondani, hogy nem igaz, ebben a családban mennyi féllábú ember él, mert mosás után folyton félpár zoknik kerülnek elő a gépből.
De hova tűnhetnek el a zoknik?
Hova szívódik fel egy fél pár csíkos zokni?
Vagy harisnya?
Netán lábtyű?
Hogy a kesztyűkről már ne is beszéljünk!
Ez valami borzalom!
Elképesztő!
Sőt, egyenesen tragédia!
Ahogy ücsörgött az ágya szélén, tenyerébe fogva arcát, valami pirosas tárgyat vett észre a szekrénye mögött.
Odaugrott, közben a vállára ült kis barátja Pim manó. De ez a piros valami már el is tűnt, elbújt a szekrény háta mögé. Juli nekiveselkedett, és nagy nehezen elhúzta a bútort. A szekrény mögött terült el a porcicák földje.
Pim manó akkorát tüsszentett, hogy hegyes kalapja majd az orráig csúszott.
Közben Juli megpillantott egy kis ajtót. Kinyitotta és nagy nehezen átfurakodott rajta. Átérve, a megdöbbenéstől le kellett rogynia egy padra. Ugyanis egy táblán ez állt nagybetűkkel: Zoknifölde.
Nahát, hogy ott mi mindent látott!
Sok-sok zokni, fekete, szürke, barna és színesek üldögéltek vagy kódorogtak arra, némelyeken hatalmas lukak tátongtak, mások teljesen újnak tűntek.
Voltak ott kis és nagy zoknik, öreg és fiatal fuszeklik, harisnyák, térdharisnyák, neccharisnyák bőrharisnyák és
Julcsi elképedten fordult meg: háta mögött kesztyűk masíroztak szép rendben, mellette egy prémes bundakesztyű vezetett egy kis kötött rózsaszín kesztyűt, s velük tartott egy kék orkán síkesztyű is.
De feltűnt egy szép régimódi fehér glaszékesztyű is, öregesen baktatva a sétányon.
Látott arra kis sapkákat is, kötötteket, pomponosakat, szőrméseket meg mindenféle másfajtákat. De volt ott hatalmas kucsma, sildes sapka, svájci- és micisapka meg ki tudja még mi minden!
Egyszerre valami gyanús dolog tűnt fel. Valami gyanúsan ismerős: a kedvenc piros zoknija, amit épp ma reggel akart felvenni ha meglett volna.
Olyan elszántan pattant fel a helyéről, hogy Pim manó majdnem lecsúszott a válláról. A zokni után vetette magát.
Ám a zokni fürgén odább iramlott, Julcsi alig győzött versenyt futni vele.
Végül két fa között sikerült elévágni és elgáncsolnia, mire a zokni nagy puffanással terült el a földön.
- Hova futottál? - kérdezte Juli.
- El akartam bújni előled. - mondta a zokni, akinek furamód kellemes, meleg hangja volt. Elegem volt abból, hogy nem törődsz a testvéreimmel és velem.
- A testvéreiddel?
- Igen. Miért, szerinted mi lett a kék rombuszos zokniddal, a rózsaszín harisnyáddal, nem beszélve a karácsonyra kapott piros síkesztyűről vagy a nagymama által kötött jó meleg kesztyűdről?
Julcsi lehajtotta a fejét.
- Igazad van mondta a zokninak. De azért jó lenne, ha visszajönnétek. Mert ha nem mondjátok, honnan tudjam meg, mi a baj?
- Miért, például észrevennéd-e, ha valamelyikünk kilyukad? A lyuk veszélyes dolog. Káros az egészségünkre. És nemcsak észrevennéd, de meg is varrnád?
- Hát, stoppolni azt még nemigen tudok. Abban viszont igazad van, hogy a lyukak milyen ronda dolgok. Mindig a legváratlanabb helyen szakad el, lukad vagy hasad ki egy egy ruha. De nagyon szeretnék megváltozni.
Hogy ti is örüljetek annak, hogy nálam laktok.
Ezen a zokni eltűnődött. Végülis nem volt rossz neki Julcsinál, és hát, neki az a feladata, hogy egy lábat melegítsen, nem pedig az, hogy magányosan őgyengjen.
-Várj egy picit! - szólt halkan, majd kicsúszott Julcsi kezéből s mire Julcsi kettőt szólhatott volna, már el is tűnt.
Julcsi szomorúan bámult utána. A zokni teljesen eltűnt, és nem is látta, hogy merre ment.
Épp megfordult, hogy elinduljon, amikor valami megrángatta a nadrágja szélét.
A zokni volt.
De nem csak Ő egyedül: vele jöttek régen elveszettnek hitt harisnyái és más zoknijai is.
Volt közötte gyűrött, szakadt, de szép, tiszta is.
A piros zokni Julcsihoz fordult és így szólt: Beszéltem a többiekkel, és azt mondták, elhiszik, amit ígértél. De kérlek, tartsd is be az ígéreted.
Tudod, egy zokni számára nincs nagyobb szégyen, mint ha lukas, vagy kopott és nem törődnek vele.
-Óh, ti most tényleg velem jönnétek? Igyekeznem kell, mert látom, sok munka vár még rám.
Elindult kifelé, szépen rendben mögötte masíroztak a zoknik, harisnyák.
Hoppá, mi ez?
Julcsi felemelte a fejét és körbenézett. A szobájában volt. A szekrény ugyanúgy volt a fal mentén, mellette a piros zoknija, amit akkora igyekezettel keresett.
Ránézett, majd kikiáltott: Anyu, tudnál segíteni? Nem tudom megvarrni a zoknim, pedig kilyukadt az orra.
Anya benézett: Felébredtél, hétalvó? Na mutasd csak azt a zoknit! Oh, ez nem is olyan nagy lyuk. Mindjárt megmutatom, hogy tudod szépen megvarrni.
És aznaptól Julcsinak nem kellett szólni, hogy vigyázzon a holmijára.

2007. január 11.