A nagy, barna asztalon kopott ceruza hevert. Pontosabban ceruzacsonk, mert alig volt már nagyobb 2-3 centinél, azaz egy kisujjnál, sárga oldalán is megkopott már a festék, és a tetején is alig volt már látható az egykor rózsaszínű radír. Csak feküdt az asztalon, s élvezve a testét simogató napfényt, figyelte a lebegő porszemeket.
Elszenderedett.
Álmában újra látta az életét. Fenyőként büszkén állt a hegyen. Fiatal faként látta, hogy dőlnek nagy robajjal - ropogással társai a földre, amikor csattogni kezdtek a fejszék, börrögni a motoros fűrészek. Ilyenkor félelem fogta el: nem értette, miért kell meghalni a barátainak?
Egy télen előtte is megálltak, a törzsére fehér keresztet festettek, majd hamarosan favágók jöttek. A fenyőfa gyantakönnyeket kezdett hullajtni ahogy a fűrész foga a testébe mart.
Egy darabig megpróbált még egyensúlyozni, majd a földrezuhant, alaposan megütve magát.
A robajra felébredt Pim manó, aki egy kis résben lakott. Zöld süveges, fehér hosszúszakállas fejét kíváncsian dugta ki, de már húzta is vissza: épp mellette nyesték az ágakat. A fatörzset - sok más testvérével együtt - teherautóra rakták s egy közeli fatelepre szállították. A fácska egyre megszeppentebb lett, s amikor bevitték az üzembe, bizonyára hevesebben dobogott volna a szíve – ha lett volna neki. Így csak figyelt, hogy lesz pucér a teste, majd rettenve hallotta meg ismét a jól ismert visító hangot, a fűrész hangját.
A fa testéből illatos, világos fényű deszkák kerültek ki, így lett Pim manó egykori otthona egy leendő kakukkos óra háza.
A fa másik része egy ceruzagyárba került, ahol kettévágták, kis üreget vájtak testébe, melybe puha szürke grafitbelet tettek, a két felet összeragasztották, festették, lakkozták a fejére kis gumi kalap került, amitől a ceruza roppant előkelőnek érezte magát s büszkén nézegette szépen csillogó aranyozását, amelyen csak úgy csillogott a napsugár nevetése. Többedmagával így került egy dobozba, ahonnan egy papírboltban kirakták a polcra.
A ceruzát egy mérnök vette meg. Sok-sok ház, óvoda, iskola készült a segítségével.
Ahogy telt-múlt az idő, s nőttek ki a földből újabb és újabb épületek, úgy fogyott a ceruza teste.
Amikor először rakták be vékony testét a hegyző kése alá, bizony megrémült. Hát még, amikor az éles vas bőrébe-húsába mart! Hiába jajdult fel panaszosan, a Kéz csak forgatta keményen, de elkopott feje hamarosan ugyanolyanná lett, mint nemsokkal annakelötte.
Pim manó lábát lógatva ült és figyelte a kakukkos órából, mi történik a lakhelye maradékával?
Azzal az történt, hogy a mérnök bácsi odaültette a kisfiát az ölébe, és elkezdte rajzolni tanítani.
Így lett a perecből bagoly, két ellipszisből nyuszi és került ki még sok varázslat a ceruza alól.
Lassan-lassan a kisfiú önállóan is megtanulta használni a ceruzát, hamarosan pedig még többet tanult: betűket és számokat kezdett vele írni.
És rajzolt is. Lejárt a közeli parkba, ahol figyelte a fákat, felhőket, madarakat, és embereket, papírján mind szebben, ügyesebben alakítva megjelenésüket.
A kis ceruza sóhajtva gondolt vissza arra az időre.
Hol volt már az a büszkeség, amely akkor töltötte el, amikor gyönyörű lakkruhájában kikerült a gyárból?
Úgy érezte, Ő már nem jó semmire.
Ekkor egy új kisfiú jelent meg. Sután fogta kezébe a vékony, kopott testet és nagy lendülettel kezdett vonalakat húzni, majd színezni.
A ceruza boldog volt. Amikor odaálltak a kisfiú mellé, rögtön észrevette, hogy az a bácsi, aki ott áll, nem más, mint az a kisfiú, aki egykor az Ő révén tanult meg rajzolni, s most az Ő kisfia próbálgatja egy autó kerekét nagy igyekezettel kidíszíteni.

2006. július 9 - november 21.