Ez a testvérpár sem különbözött a többitől. Jan és Hanka ugyanolyanok voltak, mint a világon élő több százezer nővér és öcs.
Hanka szekrénypolcán ott sorakoztak a lányszobák jellegzetes mütyürkéi: kicsiny tükrök, cserepek, nyaralásból hazahozott kagylók, piciny parfümös üvegecskék, meg ilyesmik.
Jan az autókért lelkesedett meg a repülőkért. Az ő polcán rengeteg kisautó, modell és makett sorakozott, sok könyve volt, sőt volt egy albuma, ahova ilyen képeket ragasztott.
Egy szép nap kirándulni mentek, csak úgy ketten. Már máskor is járták együtt a természetet, szerették a széna szagát, a patak csobogását, a simogató, lombozaton áttűző napfényt az erdők mélységes templomi csöndjét.
Már régóta mentek, az erdőből kiérve hamarosan egy poros úton bandukoltak tovább, jobbra tőlük nagy völgykaszáló sárga szénavágásokkal, zizegő füvekkel, rovardöngicséléssel, virágok mézédes virágporos bódító illataival. Hosszú út volt, amely egy jobbkanyar után hamarosan ismét beért az erdőbe.
Leültek a kaszáló szélére, az út mellé elemózsiájukat elfogyasztani meg nézelődni, egyszóval átmosatni lelkük a természet szelíd hatalmával. Evés közben Jan vette a növénykét.
Látszólag jellegtelen jelentéktelen (kis) növényke volt, ugyanolyan, mint bármely más, amely egy ló vagy tehén gyomrába végzi. Vagy csak majdnem ugyanolyan.
- Nézd Hanka! - kiáltott fel Jan - Nézd ezt a növényt!
- Mit nézzek rajta, nincs rajta semmi különös.
- Semmi? - kérdezett vissza Jan. - Nézd meg a levelét!
Csakugyan, ennek a növénynek nem a virága, a levele volt kék, pontosabban sötétzöldes - pirosasból kékbe hajló, mégpedig szép mélykék árnyalatba. Megbűvölve figyelték, amíg Hanka oldalba nem bökte öccsét.
- Odanézz! - mondta
Az út baloldalán, a tőlük lejtősen felfelé elterülő részen két sötétbarna ló legelészett.
Egyre közelebb értek hozzájuk.
- Vigyázz! - suttogta a lány az öccsének.
A lovak már közvetlenül mellettük ettek, arcukon érezték leheletüket, látták a szemükben tükröződő Napot, érezték a szúrós lószagot. A lovak megbökdösték őket az orrukkal, majd arrébb mentek. A testvérek gyorsan elcsomagolták megmaradt kis ételüket, lesöprögették magukról a morzsát és útnak eredtek, újra be az erdőbe a susogó faágak, a rejtélyes, imitt-amott felhangzó más és más madárhang közé.
Általmenve az erdőn egy várárokszerű mélyedésben mentek tovább, tőlük jobbra hatalmas terméskő-várfal emelkedett. Hanka meglepődött. Lába előtt egy tok hevert, kölcsönadott zenei kazettájának tokja, azonnal megismerte a szürke-piros színekből meg a betűiről.
- Nahát! Hogy kerül ez ide? És hol lehet belőle a kazetta?
Ekkor újra megpillantották a lovakat. Szemük különös fényben égett, szőrük is felborzolódott,furcsa látványt nyújtottak.
Elindultak tovább s hamarosan házak közé értek. Ám ez nem olyan volt, mint akármilyen más falu, vagy város. Megmagyarázhatatlan érzés fogta el őket.
Aztán felbukkant egy kislány. 8-10 év körüli lehetett, kis fidres-fodros kockás ruhájában egyszerre csak ott állt előttük.
- Gyertek velem! - mondta, és ők követték.
Nem vették észre, mikor és hogyan, egyszerre letértek egy házba. Hosszú folyosón haladtak végig, fel az emeletre, a sötétbarnára pácolt korlát mellett, majd ott balra fordultak.
A kislány kinyitott egy ajtót.
- Lépjetek be - mondta.
A teremben meglepődve néztek körül. Sok ember volt ott, arcukon valami furcsa mosollyal járkáltak sok állvány és polc között, mintha nem lennének teljes tudatuknál, révetegen nézték, ahogy a kirakott mindenféle értéktelen holmik sokaságában válogattak, akár az alvajárók.
- Mi ez? - suttogta Jan.
- Ez a vásárlók paradicsoma.- mondta a kislány.- Ők azok, akiknek nem az a lényeg, amit megvesznek, hanem a vásárlás maga. Az, hogy ez által birtokolhatnak valamit. Övék lehet egy tárgy, amibe kapaszkodhatnak, amelynek birtoklása biztonságot ad nekik s hogy ez a komfortérzés még inkább meglegyen, mind több új meg új holmit vesznek.
Az nem számít, hogy semmire sem lehet használni őket, csak porfogók, a lényeg a birtoklás.
És ezért fáj nekik, ha valami elvész - mintha életükből hullt volna ki egy darab s az már csak ilyen csonka marad.
- De hát ez iszonyú. – mondta Jan, miközben Hanka nézelődött.
Ahogy ide-oda pillantott a polcok között, vette észre, milyen sok olyan dolog van, ami számára régen ugyanilyen fontos volt, ám most valahogy jelentőségüket vesztették.
- És ez azt jelenti, - kérdezte Hanka a kislányt, - hogy bármi, amit őrzünk, megkötöz bennünket?
- Nem. - válaszolta a lányka - Vannak dolgok, amikhez érzések fűződnek, jó és rossz emlékek, egy-egy darab múltatok kútjából. Akkor van baj, ha ezek fogva tartanak, ha befalazzátok magatokat ebbe a tárgyi világba. Ne az érzéseiteket öljétek meg, hanem az értékrendbeli sorrendet kell megváltoztatni. Az örvény, ahogy forog mindent magába szív és lehúz a mélybe, a forrás felbugyog és ontja magából a vizet.
- Menjünk innen - súgta Hanka Jannak.
Megindultak az ajtó felé. Lökdösődtek a tömegben, néha úgy érezték, már soha nem érik el, egy-egy kar próbálta őket visszahúzni, egy-egy szörnyű mosoly próbálta őket visszatartani.
Amikor az ajtóhoz értek, döbbentek meg igazán. A kulcs vége egy pénzérme volt.
Nagy nehezen elfordították és kiszaladtak: tudták, ha még ottmaradnak örökre ottragadnak.
Futottak végig a korlát mellett, le a lépcsőn, ki az utcára. A toronyóra jelezte, hogy kora délután van. A néhány lézengő járókelő megbámulta a futó gyerekeket. Mondtak valamit, de ők nem értették. Rohantak végig a városon, a most már ismerős házak közt. A várfal végénél legelészett a két ló. A kislány benyúlt a zsebébe:
- Tessék. A kazettád. Az előbb vettem fel a földről.
Szembe fordultak egymással.
- Nem jössz velünk?
- Még nem jöhetek. - válaszolta a kislány. -De ha eljön az ideje, találkozunk.
Elbúcsúztak. Jan és Hanka elindult előre, a kislány pedig visszafordult a városba.
A testvérpár újra elhaladt a már ismerős tájak mellett a poros erdei úton, kiértek a rétre, ahol újra megpillantották a kis kéklevelű növénykét.
- Odanézz! - mondták egymásnak. Közelebb hajoltak hozzá, egymásra néztek, majd mosolyogva elindultak az úton hazafelé.

2000. február 25.